A Behemoth Tyranida Kaptárflotta hiteles története
Első rész

"Túl az emberlakta galaxison, ahová sem az űrhajók, sem az astrotelepátia sugarai nem juthatnak el, az intergalaktikus semmi jeges hidege az úr. Néhányan elmerészkedtek arra a vidékre, és nyomuk veszett. Ez a korlát, mely elválasztja a galaxisokat. Ez a hely, ahol az űr és az idő összeesküszik, és távol tartja egymástól a galaxisokat, elképzelhetetlenül távol."

Íme álljon hát itt Császárunk kegyelméből az első Tyranida háborúk hiteles története.

Az emberiség vak. Semmit sem sejtett a létét fenyegető veszedelemről, amikor az idegen faj inváziója megkezdődött. Persze nem volt látványos támadás vagy ütközet, ami jelezte volna a tyranida kaptárflotta érkezését, mivel nem voltak fontos, emberlakta települések az áldozatul esett bolygókon. Az első olyan nyom, amely gyanút kelthetett volna, néhány titokzatos körülmények között elpusztult bolygóról szóló jelentés volt, melyeket az Adeptus Mechanikus kutató expedíciói küldtek a Galaxis keleti peremvidékéről. Ezek némelyikén az élet alig volt magasabb szintű, mint az évmilliókkal ezelőtti földi őstengerekben, míg más világokon az élőlények már a törzsfejlődés kezdeti szakaszába léptek. Ebben az időszakban az Adeptus Mechanikus kutatói több mint háromszázezer életforma pusztulását regisztrálták a délkeleti peremvidéken.

Bár a kutatók rengeteg adatot halmoztak fel a jelenséggel kapcsolatban, mégsem tudták okát  adni annak. Azt a lehetőséget, hogy az égitestek letértek volna a pályájukról vagy nagyobb meteoritokkal ütköztek, szinte azonnal kizárták, mint ahogy a naptevékenységben beállt változásokat is. Úgy látszott nincs ésszerű magyarázat, ezért az összegyűjtött adatokat elküldték az Administratum kutatási főnökének. További intézkedések azonban nem történtek. Egy több milliárd világot számláló galaxisban előfordulnak titokzatos dolgok, sőt túl szokványosak ahhoz, hogy az Administratum mindegyikükkel foglalkozzon. A birodalmi érdekeltségeket nem fenyegette veszély, ráadásul a kérdéses területek több ezer fényévnyire voltak az első emberek által lakott településektől. Az információk tehát az Administratum adatbankjába kerültek a földre.

Így esett, hogy az egyetlen olyan adat, mely az éles szeműeket figyelmeztethette volna a közelgő veszélyre, elvesztek a bürokrácia útvesztőiben.

Az elpusztult világokról szóló jelentések az évek során egyre csak érkeztek, míg végül olyan nagy lett a mennyiségük, hogy felkeltették az Inkvizíció érdeklődését. Kryptman inkvizítor, aki a Macharian-eretnekség baljóslatú tanításainak az értelmezésén fáradozott, felfigyelt a jelenségre, és kérdezősködni kezdett a kutatási hivatalnál, hogy további információkhoz jusson. Az adeptusok azonban meglehetősen kevés adattal szolgálhattak.

Az inkvizítor összegyűjtötte hát a bolygók pusztulásáról szóló jelentéseket, és tanulmányozni kezdte őket. Hamarosan világossá vált számára, hogy a folyamat bizonyos rendszer szerint történik, és a délkeleti peremvidék fokozatosan elhal. Úgy tűnt, hogy a pusztulási folyamat a galaxis széle felől indul és a közepe felé tart. Mivel a jelentések rendszertelen időközönként érkeztek, nehéz volt következtetni a folyamat sebességére, de valószínűnek látszott, hogy előbb vagy utóbb birodalmi érdekeltségek is veszélybe kerülnek. Kryptman inkvizítor tehát rájött, hogy a világok titokzatos pusztulása összefügg, azt azonban még nem tudta, hogy mi módon. Értesítette eredményeiről az Inkvizíció tanácsát, majd azonnal elindult a délkeleti peremvidékre, hogy több információt gyűjtsön.

A Tyran bolygó a legtöbb vonatkozásban jelentéktelen világ volt. A felszín 80%-át óceánok borították, a szárazföldet mindössze pár szétszórt sziget képviselte, amik valójában alig voltak nagyobbak néhány, a fenékről feltörő hegycsúcsnál. A Nagy Óceán élővilága roppant változatos volt, mindenfajta élőlényt meg lehetett találni benne a koralloktól a kagylókon át az óriás tintahal-szerű teremtményekig. A bolygó egy körülbelül négyszáz lelket számláló Adeptus Mechanikus kutató bázisnak adott otthont, a Tyran Primusnak, ahonnan három-négy hónaponként indultak expedíciók a délkeleti perem ismeretlen körzeteibe.

A közelgő katasztrófa első jele egy több ezer azonosítatlan tárgyból álló felhő felfedezése volt, amely a Tyran rendszer szélén tűnt fel. A letapogató berendezésekkel és távolságmérőkkel végzett kutatás nem vezetett eredményre, de annyi bebizonyosodott, hogy a tárgyak nem sugároznak ki energiát vagy jelzéseket magukból. Nem tartalmaztak fém alkotóelemeket és az alakjuk is szabálytalan volt, ezért lehetetlennek tűnt, hogy űrhajókból álló flotta vagy hajóroncsok sodródtak volna a rendszerbe.

A lehetséges megoldásokon rengeteget vitatkoztak a bázison élő tech-papok. Egyesek felrobbant bolygók után maradó törmelékhalmazról beszéltek, aszteroidák- ról, meteorfelhőről és más természeti jelenségekről, míg mások hiperűri viharokra és ezek által a galaxisba sodort tárgyakra gyanakodtak. Ezt látszott alátámasz- tani az is, hogy a bázis astropatája szerint egyre erősö- dő zavar keletkezett a hiperűrben, már hetekkel a felhő megérkezése előtt. Amióta a felhő megjelent a Tyran rendszer határán, rémálmok  gyötörték. Az elméjét betöltötte valami iszonyatos, halkan suttogó dolog jelenléte. Az astropata idegeit teljesen kikezdték az immár nappal is jelentkező hallucinációk, gyakran

összefüggéstelenül beszélt, de talán a jövőbe látott, mikor a bázis pusztulását jósolta.

Az állomás parancsnoka, Magos Varnak nem nagyon hitt az astropata sötét jövendöléseiben. Mégis, mivel a feladatköréhez tartozott a szokatlan jelenségek vizsgálata, előkészített egy hajót, és elindult, hogy személyesen vizsgálja meg a felhőt, amely már a rendszer legszélső bolygólyánál járt. A parancsnok hajója több hetes utazás után közelítette meg az ismeretlen tárgyakat. Az űrben sodródó, mozdulatlannak tűnő testek teljesen betöltötték az űrnek azt a kicsiny szegletét, amelyet a hajó legénysége az optikai érzékelőkkel be tudott fogni. Megdöbbentően hatalmasak voltak. A hajó szinte eltörpült még a legkisebbek mellett is, amelyek valamiféle rendszer szerint vették körül a nagyobbakat. A parancsnok a legközelebbi alakzat irányába kormányozta hajóját, hogy közelebbről folytathassa a vizsgálódást. Az objektum semmilyen eddig látott formára nem emlékeztetett, bár hosszú vizsgálódás után fel lehetett fedezni benne némi nyers arányosságot. Bordázott felületén az érzékelők erős nagyítás mellett, hártyaszerű alakzatokat mutattak, amelyek a távoli nap irányába fordultak. Az egész olyan benyomást keltett, mintha egy űrben sodródó aszteroida lenne, amely maga határozza meg az útirányát. Varnak nem folytathatta sokáig a vizsgálódást, mivel több kis test elvált a legközelebbi nagy alakzattól, és egyre közeledett a kutatóhajó felé. A parancsnok veszélyt érezve megfordította a járművet és távolodni kezdett a tárgyaktól. Manőverezés közben megpróbált fény és rádiójelzések útján kapcsolatba lépni velük. Semmi változás vagy jelzés nem volt látható vagy kimutatható hacsak az nem, hogy a közeledők felgyorsultak. Kétségbeesésében Varnak begyújtotta a hajó hajtóműveit, hogy kitörjön az egyre szoruló hurokból. Ahogy a jármű az egyik tárgy közelébe ért, az azonnal felrobbant, és hatalmas károkat okozott. A legénység több tagja meghalt, a hajótest súlyosan megrongálódott, és Magos Varnak megsebesült. Menekülés közben a hajó még több sérülést is elszenvedett, de szerencsére a hajtóművei épek maradtak, így folytathatta útját a Tyran felé. A parancsnok végül visszavezette a hajót a bolygóra, és kényszerleszállást hajtott végre a bázis közelében. Amikor később megvizsgálták a hajótest maradványait, kiderült, hogy a hajót különböző savak találták el, és legalább a 20%-át elmarták.

A felhő közeledése ezután felgyorsult, és a kutatók szerint csak hetek kérdése volt, hogy elérjék a Tyrant. A savakról, amelyekkel az ellenség támadott, bebizonyosodott, hogy élő szervezetekből származnak. Bármilyen hihetetlennek is látszott, úgy tűnt, hogy a felhőt soha nem látott idegen élőlények alkotják, akik képesek arra, hogy a légüres térben létezzenek. Ekkor felvetődött a kérdés: mit fognak csinálni az idegen lények, ha elérik a Tyrant? Ugyanis, ha a légüres tér a lételemük, képtelenek lesznek leszállni a bolygó felszínére, hiszen a nyomás következtében azonnal szétrobbannának. És ha ezek a lények pusztították el a többi bolygót is, vajon a Tyran is erre a sorsra jut-e? Magos Varnak nem kockáztathatott, megerősíttette a bázist, a kutatóhajókra fegyvereket szereltetett, és készenlétbe helyezte a védelmi rendszert.

Egy hét múlva megkezdődtek a támadások. Amint a bolygó felé közelítő lények lőtávolságon belülre értek, a védelmi rendszer ágyúi bemérték és lőni kezdték őket. Az első néhány test szénné égett a lézerágyúk perzselő sugárnyalábjainak tüzében, de az áradatot nem lehetett sokáig feltartani. Hamarosan több idegen lény elég közel került a bolygóhoz és nagy sebességű tárgyakkal kezdte bombázni az erődöt. A talajon szétrobbanó testekből sav fröccsent szerte, ugyanaz a sav, amely kis híján végzett Magos Varnak hajójával. A védelmi rendszer szinte teljesen megsemmisült, az űrben harcoló hajók közül csak három maradt épségben, amikor néhány órás tűzpárbaj után úgy látszott, hogy az ellenség visszavonul. Amikor már kívül kerültek az ágyúk lőtávolságán, Varnak parancsot adott, hogy ezek a hajók kövessék őket ameddig lehet. Még két élőlény lett az enyészet martalékává. Felrobbanó testük savval borította be az őket elpusztító emberek hajóit, egyiküket azonnal hasznavehetetlen ronccsá olvasztva. A másik két hajó visszatért a Tyran Primusra, ahol tech-papok fohászai és ráolvasásai ellenére megszűntek működni.

A hajók utolsó jelentései szerint a tárgyak minden kétséget kizáróan szerves anyagból voltak. Élő szervezetek, testüket kőszerű páncélzat borította, mely leginkább csontokra vagy a rovarok kitinpáncéljára emlékeztetett.

A hajók pusztulásával a Tyran Primuson élő emberek sorsa megpecsételődött: nem volt mivel elmenekülniük egy újabb támadás esetén. Márpedig a támadók közeledtek. Az idegenek jelenléte ismét óriási zavart okozott a hiperűrben, ezért teljesen lehetetlenné vált az astrotelepátia használata. A bázis el volt vágva a Földtől. Ha nem is remélhettek segítséget, legalább figyelmeztetni tudták volna az emberiséget. Magos Varnak az idegen lényekről összegyűjtött információkat egy adattárolóba zárta és bedobta az óceánba.

A tárolót több, mint egy évvel később találta meg Kryptman inkvizítor. A Tyran ekkorra már halott, kiszáradt bolygó volt, az űr végtelenjét járó szikladarab. Erről a világról, ahol először szembesült az emberiség az idegenek pusztításával, nevezték el később az új fajt Tyranidáknak.

Amikor Kryptman inkvizítor elérte a galaxis délkeleti peremvidékét, a Tyran által leadott utolsó üzenetek már több hónaposak voltak. Akkor még senki nem hozta összefüggésbe a Tyran elleni támadást az eddig felfedezett kopár világokkal. Mégis Kryptman talán megsejtett valamit, amikor a Tyran felé módosította hajója útvonalát. Mivel a Tyran elleni támadás már megtörtént, mégpedig Kryptman számításai szerint nem is túl rég, az a gondolata támadt, hogy esetleg követhetné a tyranida flotta útvonalát. Talán sikerül az útirányukra vonatkozólag valami nyomot találni, hogy jelenthesse a Tanácsnak. Jóslása szerint a felhő galaktikus délkelet felől északnyugat felé tart. Ennek tudatában az inkvizítor még egyszer megpróbálta követni a Tyranidák nyomát. A jármű át- meg átszelte a Kryptman által kiszámított pályát, de az elkövetkezendő pár hónap során nem akadt a flotta nyomára. Így aztán Kryptman visszafordult a Tyran rendszerbe, hogy megvizsgálja mi történt az állomással és a bolygóval.

Amikor az űrhajó a Tyran rendszerbe érkezett, az érzékelők képtelenek voltak a tengerrel borított bolygó nyomára bukkanni. Volt ugyan egy bolygó, amelyik a Tyran lehetett volna, de az valamivel kisebb volt annál, a tengereknek nyoma sem volt, az égitest valójában alig volt több egy kopár aszteroidánál. Viszont közelebb érve a hajó gyenge jelzést fogott, amelyet egy mélyen a felszín alá temetett birodalmi jeladó sugárzott ki az űrbe. Kryptman inkvizítor a legénység néhány tagjával leereszkedett a bolygóra. Vizsgálódásai során kiderült, hogy a bolygó felszínét borító por helyenként igen nagy mennyiségű fémet tartalmaz. Mint később kiderült, mindössze ennyi maradt a Tyran Primus bázisból. A detektorok szerint a jelzéseket sugárzó adattároló körülbelül ezer méter mélyen feküdt. Az ásáshoz nem volt megfelelő felszerelés, ezért Kryptman leszereltette a hajó egyik lézerágyúját, és az azzal megolvasztott, majd megszilárdult anyagban a legénység belekezdett a hosszú, keserves alagútásásba. Az emberek naponta tizenhat órát dolgoztak a meleg, kényelmetlen védőöltözetekben, és gyakran csak az inkvizítor megszállottsága tartotta bennük a lelket. Kryptman maga is kivette a részét a munkából, mert biztos volt benne, hogy a felszín alatt valami igazán fontosnak kell lennie, valami olyan információnak, ami az egész emberiség sorsát döntheti el. Végül kéthavi ásás után leereszkedett az alagútba, és felszínre hozta az adatkódexet, melyet egy évvel korábban rejtett el Magos Varnak.

“Mégis a semmi nem üres többé. Egy felbecsülhetetlenül ősi, engesztelhetetlen intelligencia hasítja át a hideget és a sötétséget. Rengeteg idegen szem figyeli galaxisunk csillogó fényeit. Még távoli fényeit. A Mindent Elnyelő közeleg, húsunkra áhítozva. Ez a nagy szervezet, ez a hatalmas entitás a Tyranida faj.”

A Behemoth Tyranida Kaptárflotta hiteles története
Második rész

“Még ha adtunk is nevet neki, a legtöbb ember mit sem tud a Mindent Elnyelőről. Minden gondolat és tett, az élet minden szikrája a Tyranida fajon belül egyetlen hatalmas elme, egy óriási lény része, aki fényévek óta úton van, s akit egy halhatatlan, közös kaptártudat irányít. Számtalan alkalommal, milliárdnyi Tyranida állt a galaxis peremén, mégis, egyikük sem volt több egyetlen sejtnél a közös tudat élő testében. A világok elnyelőjének testében…”

A kódex információiból minden kétséget kizáróan kiderült hát, hogy a bolygó, amelyre az inkvizítor leszállt a Tyran volt egykor. Kryptmant elképesztette a pusztítás mértéke. Micsoda iszonyatos hatalom az, amely képes néhány hónap leforgása alatt sivataggá tenni egy egész bolygót? Nem volt kétséges többé, hogy a Tyranida flotta minden eddiginél nagyobb fenyegetést jelent a Birodalomra nézve. Ha nem sikerül feltartóztatni és megsemmisíteni az idegeneket, hamarosan az egész galaxis kopár, űrben sodródó szikladarabok halmazává válik.

Mit tehetett volna, az inkvizítor elindult vissza a Föld felé, hogy személyesen jelentse az eseményeket az Inkvizíció Tanácsának. Amint a hajó navigátora felkészült, hogy átlépje a valós világ és a hiperűr határát, az érzékelők hirtelen egy másik tárgy közeledtét érzékelték. Az ismeretlen objektum igen lassan mozgott, szinte csak sodródott az űrben, az emberek szívét összeszorította félelem. Attól féltek, hogy az idegen flotta valamelyik borzalmas járműve tűnt fel. Ha be akartak lépni a hiperűrbe, nem kerülhették el, mivel értékes napok vesztek volna kárba, ha arra várnak, hogy a másik olyan messzire távolodjon, hogy már ne keresztezze pályájukat. De csak egy űrhajóroncs volt, egy kutatóhajó roncsa, amelyet visszaúton a bázis felé ért utol a végzet. Az űrben sodródó jármű burkolatát hatalmas sérülések, lövésnyomok tarkították. A test több helyen is megolvadt, ahol a plazma reaktorok találatot kaptak.

Kryptman és néhány embere óvatosan átszálltak a roncsra, hogy átkutassák. A hajó teljesen kihalt volt, üres helyiségeiben nem találtak semmilyen nyomot, amelyből kiderülhetett volna, hogy mi történt a legénységgel. Több ajtót és falat darabokra szaggatott valami ismeretlen erő, a memóriatárolókat és az irányítóberendezést összetörték. Az egyetlen nyom, ami a támadókra utalt, a hajótest sebei voltak. Ezeket nem lézerágyúk vagy plazmavetők tüzes lövedékei okozták, hanem Savak nyomai voltak, azoké a savaké, amelyeket Magos Varnak kódexe szerint a Tyran hajóival is végeztek.

Kryptman utasítást adott az astropatájának, hogy Alfa prioritású üzenetet küldjön az Inkvizíció Tanácsának a földre, és azonnal figyelmeztesse őket a veszélyre, amit a tyranidák jelentenek az űrhajókra és az emberek által lakott világokra nézve. Az üzenet továbbítását azonban lehetetlenné tette a hipertérben keletkezett zavar, amely az astropata szerint olyan jellegű volt, mint amit az űrhajók keltenek, csak sokkal erősebb. Egy órányi kísérletezés sem hozott eredményt, még a legközelebbi Thandroson lévő állomás sem volt elérhető. Az inkvizítor utasította a navigátort, hogy irányítsa a hajót a Thandros felé. Útja során Kryptman három alkalommal találkozott elhagyott roncsokkal. Sajnos nem volt idő átvizsgálni őket, de amúgy sem találtak volna egyebet, mint az első áldozatul esett hajót.

A thandrosi Adeptus Astra Telepathica állomás a rendszer legbelső bolygója, a Thandros I. körül keringett orbitális pályán. Alig száz adeptus élt itt. Az állomás a Birodalom délkeleti területei felől érkező telepatikus üzeneteket erősítette fel, és továbbította a Föld felé. A Thandros I-nek túl ritka légköre volt, ami alkalmatlanná tette arra, hogy kolóniát létesítsenek rajta. Viszont a rendszer második és harmadik bolygóján értékes érceket találtak, emiatt kisebb bányásztelepülések épültek a felszínűkre. Amint az inkvizítor hajója kilépett a hiperűrből, azonnal megkezdték a kapcsolatfelvételt a bázissal, azonban válasz most sem érkezett, csak a világűr suttogott csendesen. A Thandros II-t és III-at az érzékelők segítségével az űrből átvizsgálták, de életnek semmi jelét nem találták. Mindkét égitest elveszítette azt a kevés légkörét, ami volt neki, és teljesen kiszáradt. Egy héttel később az inkvizítor az állomás területére lépett. Mint a hiperűr határán talált hajóroncsban, itt is törmelék és pusztulás fogadta. Mindenütt lövésnyomok és savak által szétmart burkolati elemek. Látszott, hogy az astropaták az Istencsászár kápolnájában szorultak be és védekeztek, azonban sehol sem találtak holttesteket. A bázis gravitációs rendszere még működött, így semmiképp sem sodródhattak ki az űrbe. A legénység nekilátott, hogy rendbe hozza az állomást legalább annyira, hogy az inkvizítor leadhassa a jelentéseit. Kryptman ezalatt a folyosókat járta. Miután a nyomáskiegyenlítőt rendbe hozták, és az erősebben sérült folyosószakaszokhoz is hozzáfért, megtalálta amit keresett. Az egyik válaszfalban óriási lyuk tátongott, ennek csipkézett, szétmart peremére egy darabka tapadt valamelyik támadó testéből. Áttetsző folyadék cseppjei szivárogtak belőle, melynek összetevőire vonatkozólag a hajó adatbankja nem tudott választ adni.

Emberfeletti erőfeszítések árán sikerült rendbe hozni az állomást, és az astropata továbbította Kryptman jelentéseit a Tyran és a Thandros pusztulásáról, valamint az űrben sodródó roncsokról. Végül több napig tartó folyamatos kommunikáció után a halálosan kimerült astropata megkapta az Inkvizíció utasításait: Kryptman azonnal induljon útnak a Macragge bolygóra, az Ultragárdisták rendjének birodalmába. Vegye fel a kapcsolatot a rend nagymesterével, segédkezzen az idegenek hollétének felderítésében és megsemmisítésében. A Birodalom hagyományainak megfelelően a tyranida kaptárflottát pedig egy ősi, tiltott névvel ruházták fel: Behemoth.

Az Inkvizíció Tanácsától kapott utasítások értelmében Kryptman inkvizítor felkereste az Ultragárdisták nagymesterét, hogy tőle telhetően a segítségére legyen az idegen rettenet felszámolásában és az Istencsászár nevében vigyázza a hadjárat tisztaságát. Marneus Calgar, a rendház vezetője Macragge bolygóján, Hera csillogó tengerei fölé magasodó, fehér márványból épült palotájában fogadta az inkvizítort. A nagymester még a genetikai úton megváltoztatott testű űrgárdisták között is óriásnak tűnt. Átható tekintetét semmilyen részlet nem kerülhette el, még Kryptman baljóslatú hírei sem tudták kibillenteni nyugalmából. Calgar elmondta, hogy az inkvizítor által felkutatott adatokat nemcsak az Inkvizíció tanácsa tanulmányozta mélyrehatóan, hanem a Mechanicus kultusz Magos Biologisa is. Az alatt az idő alatt, amíg az inkvizítor hajója a hiperűrben tartózkodott, nem érkezett jelentés lakott bolygók elleni támadásokról, azonban újabb elpusztult hajókat találtak, melyek helyzetéből következtetni tudnak a kaptárflotta haladási irányára. A tyranida flotta hamarosan eléri Ultramart, és ha nem sikerül megállítani őket, a Földet is. Ekkor kis felderítő hajókból álló flottillát indítottak útnak, hogy kövessék figyelemmel a tyranidák előrehaladását.

Néhány héttel később egy túlélőt szabadítottak ki a Galactis Luxor csillagközi utasszállító, egyik mentőkabinjából, amely a Macragge rendszer peremvidékén sodródott. A fiatal tisztviselő, aki a hajó legénységéhez tartozott, szemtanúja volt az idegenek támadásának. A hajó kénytelen volt elhagyni a hiperűrt, amikor ismeretlen örvényléssel került szembe. A navigátor nem tudta feltárni a zavar mibenlétét, úgyhogy jobbnak látta, ha megszakítja a hajó útját, és biztonságba helyezi, ameddig az örvénylés alábbhagy. Egy felderítetlen aszteroidamező peremén léptek ki a valós űrbe, legalábbis a legénység annak hitte a láthatárt betöltő lebegő tárgyak halmazát. Aztán az aszteroidák közül néhányan nagy sebességgel megindultak az űrhajó felé, és mielőtt a legénység észbe kaphatott volna, a hajótest már három vagy négy helyen megrongálódott. Ahol a járművet találat érte, a burkolat olvadni kezdett, mint a viasz, és a hajóból gyorsan szökött a nyomás. A tisztviselő nem tudott az űrruhákhoz férni, ezért megkereste az egyik életmentő kabint és kilőtte magát. A hajótól távolodva látta, ahogy az egyik idegen jármű testéből csápok nyúlnak ki és ráfonódnak a Luxorra. A tyranida hajó, amelyet a fiatal tisztviselő leírt, élő szervezetnek látszott, azonban egészen más felépítésű volt, mint amilyenről Magos Varnak adatkódexében említést tettek. Ennek az élő járműnek sápadt, csontszerű orr része volt, amely élénk színekben pompázó, bordázott lemezekből eredt. Élettől lüktető, gyémántpikkelyes húsán inak és izomkötegek feszültek. Helyenként sötét üregek váltak láthatóvá rajta, melyekből csak következtetni lehetett az alattuk rejlő félelmetes fegyverekre. Végül a csápok szorításában tehetetlenül küszködő Galactis Luxor eltűnt a teremtmény belsejében.

Szintén előkerült ebből az időszakból egy má- sik adat is, amely teljesen más megvilágításba helyezte a kaptárflottáról szerzett addigi ismereteket. Ez egy jelentés, amelyben egy másik kifosztott hajóról tesznek említést. Az Ellenség Pörölye nevű fregatt roncsán ugyanis megtalálták az egyik idegen lény teljes egészé- ben megmaradt tetemét. A tyranida test vizsgálatát az Inkvizíció egyik elszigetelt erődjében, a Talasa Prime-on végezték, az Adeptus Mechanicus Magos Biologisainak a részvételével. Kiderült, hogy valójában nem

is egy, hanem két tyranida flotta pusztítja a galaxist. A bizonyítékot a két különböző helyszínről, a Thandrosról és az Ellenség Pörölyének roncsaiból begyűjtött anyagok szolgáltatták, melyeknek mélyebb, genetikai mintázataik mutatnak némi hasonlóságot, valójában azonban két különböző teremtményről van szó.

Az eredmények ijesztőek voltak. A támadások színhelyeit és az adatokat az új információk birtokában újra kielemezték, és a következő eredményre jutottak: a Behemoth kaptárflotta legalább két külön flottából áll, amelyek egymást megelőzve haladnak tovább. Ahogy az egyik flotta megállt, hogy lerohanjon egy-egy csillagrendszert, a másik nyomban folytatta az előrenyomulást a következő felé. Bebizonyosodott, hogy amit kezdetben titokzatos, de elszigetelt fenyegetésnek hittek, az valójában a legnagyobb veszély, amely a Birodalmat az elmúlt tízezer év alatt fenyegette.

Az egész galaxis háborúra készült. A Császár parancsára a Segmentum Tempestus hadiflotta elhagyta a Bakka orbitális kikötőit. A Macragge bolygót lassan űrben lebegő erődök gyűrűje vette körül, ahogy sorra megérkeztek az Ultragárdisták szállítóbárkái és a rendszer legtávolabbi vidékeiről visszarendelt óriási csatahajói. Calgar tudta, hogy a rendház flottája egymaga nem képes ellenállni a tyranida inváziónak, azonban nem volt más választás: ki kellett tartani, amíg a birodalmi hadiflotta megérkezik.

Egy feszült hónap telt el, majd a rendház szolgálatában álló astropaták elkezdtek rémálmokról jelentést tenni. Az astrotelepátia használata egyre nehezebbé vált, majd végül teljesen megszűnt. A kis felderítőhajókból álló csapat, amely a rendszer peremvidékét figyelte, néhány nap múlva riadójelzést adott le, mert felfedezték, hogy rengeteg tárgy lép ki a hiperűrből nem messze a Circe-től, a rendszer legszélső bolygójától. A kaptárflotta megérkezett. A tyranida bio-hajók testén nyílások támadtak, melyekből opálszínű hártyák türemkedtek ki, és a rendszer napja felé fordultak, hogy felfogják a belőle érkező sugárzást, mielőtt továbbhaladnának. Ezek a járművek inkább a Tyran mellett megfigyelt sötét, tiltott kinézetű tárgyaknak látszottak, mintsem a Galactis Luxor túlélője által leírtakra. A kaptárflotta a birodalmi felderítők sorozatos támadásaitól kísérve elindult a rendszer belsejébe.

A Segmentum Tempestus érkezésére nem lehetett egy hónapnál előbb számítani, így Marneus Calgar kénytelen volt elindítani az Ultramar flotta ötven nagyobb csatahajóját, hogy próbálják meg a lehető legnagyobb pusztítást végezni az ellenfél soraiban. Calgar óvakodott attól, hogy közelharcba keveredjen a tyranidákkal. Eleinte csak a bolygóvédelmi lézerágyúkkal lövette az ellenséget, legalábbis azokat a járműveket, amelyek a lőtávolságon belülre közeledtek. Bizonyos idő elteltével azonban a tyranidák kívül maradtak a védelmi rendszer ágyúinak hatótávolságán, ezért elkerülhetetlen volt a hadihajók bevetése. Az ultragárdista flotta gyors támadásai és gyors tűzereje megtette a hatását, több tyranida járművet is sikerült elpusztítani, azonban hosszú távon képtelenség volt távol tartani az idegeneket a bolygótól. Hamarosan élő leszállóegységek ezrei töltötték meg a Macragge egét. A bolygóra telepített védelmi rendszer hiába próbálta meg kilőni őket, egyszerűen túl sokan voltak. A földet ért tárgyakból idegen lények másztak elő, és megindultak az emberlakta települések felé. A védelmi rendszer és az űrgárdista flotta kereszttüzében a tyranidák előrenyomulása megtorpant, majd lassan távolodni kezdtek a bolygótól. Bár a birodalmi flotta sikeresen visszaverte a bolygó körül az idegen flottát, közben óriási veszteségeket szenvedett. Calgar azonban aggódott, hogy az ellenség megtámadja a rendszer valamelyik lakott bolygóját, ezért a hadra fogható hajókat a menekülők után küldte. Ekkor érkezett meg a hiperűrből a Segmentum Tempestus flotta, amely útját állta az idegeneknek. A két tűz közé szorított ellenséget még így is csak nagy véráldozat árán sikerült teljesen megsemmisíteni. A Tempestus flotta több, mint kétezer hajóját és a Császár osztályú Dominus Astrát magával vitte a pusztulásba a soha nem látott idegen faj, mindössze az Ultragárdisták néhány hajója élte túl az összecsapást.

Lent, a Macragge felszínén szintén véres csaták dúltak. Az idegenek leginkább a bolygó sarkvidéki védelmi erődje mellett értek földet, és azonnal támadásba lendültek, hogy elpusztítsák a bázis lézerágyúit. Az emberiség ekkor szembesült igazán először az idegen gyilkológépekkel. A tyranida lények hihetetlenül erősek voltak, képesek voltak karmaikkal a legerősebb páncélzatba öltözött űrgárdistát is darabokra tépni. Ellenállhatatlan hullámként csaptak át az erőd falain, gyakran elpusztult társaik tetemét használva védőpajzsként. Az űrgárdistákat elsöpörte az áradat, egyedül a könyvtárosok pszi-támadásai akadályozták meg, hogy az idegen hordák bevégezzék a mészárlást. Viszont ahogy a tyranida vezér elpusztult, kisebb társai megzavarodtak, és az emberek könnyűszerrel, szinte ellenállás nélkül levadászhatták őket. A csata végére az űrgárdisták közül alig több, mint egy szakasznyi harcos maradt életben. Az Ultragárdisták első százada az utolsó emberig tartotta magát az erőd alsó szintjén, ahová késve érkezett meg a felmentő sereg, és ezt a veszteséget a rendház soha nem tudta kiheverni.

A Behemoth kaptárflottát megállították, de ez a háború óriási árat követelt. Az űrgárdista rendházak veszteségei miatt, lehetetlennek tűnt, hogy a Birodalom egy újabb támadásnak ellent tudjon állni. Márpedig a tyranidák teljesen ismeretlen területről érkeztek, és ki tudja nem bukkan-e fel egy újabb kaptárflotta az intergalaktikus űr végtelenjéből?

A technomágusok éveket töltöttek a Macragge-on maradt tyranida tetemek és tárgyak osztályozásával, mégis eleinte igen kevés eredményt tudtak felmutatni. Annyi azonban bebizonyosodott, hogy a tyranida fegyverek és lények nem kialakultak, hanem megtervezték őket. A biotechnológiát élő fegyverek készítésére használták (leginkább rövidtávú és közelharci fegyverekre), míg maguk a tyranidák számtalan külön fajt alkottak, sokszínűbbet, mint a galaxisban mindenfelé előforduló orkok.

Az egyetlen igazán fontos felfedezés azonban az volt, hogy fény derült az összefüggésre, miszerint a tyranidák előörsként használják a génorzókat. Ezekről a teremtményekről eddig azt gondolták, hogy az Ymgarl holdjainak őslakosai voltak, és innen terjedtek el az egész galaxisban. Most a tyranida hordák között is feltűntek, és ez arra késztette a kutatókat, hogy felülvizsgálják az eddigi téves nézetüket. Genetikai vizsgálatok kiderítették, hogy a génorzók is tyranida teremtmények. De akkor vajon hogyan sikerült szinte észrevétlenül ilyen messzire behatolniuk a galaxisba? Az Inkvizíció elrendelte az Exterminatust az Ymgarl holdjainak megtisztítására, és az inkvizítorok fokozták a génorzókról szóló jelzések vizsgálatának alaposságát, azonban többet nem tehettek. A Birodalom várt. Várt, és reménykedett…