A bolygóért!

Az exarch végigtekintett a kiégett pusztaságon. “Ezt teszik a Mon - Keigh-ek minden világgal! Egyszerűen csak elpusztítják, kivágják a fákat, kikaparják az utolsó ércet is, a tengereket bemocskolják! Az állatvilágot kipusztítják, míg már csak ők maradnak, bűzlő, ronda termeszvárosaikban! És még ők gondolják magukat a galaxis urainak! Na, majd meglátjuk! Nem sokára megtanulják ezek az elfajzottak, hogy a világgal együtt kell élni, és nem elpusztítani!” Közben a guardianok pozícióba hozták a starcannonokat. A dark reaperek, az exarch fegyvertársai is megérkeztek a csatamezőre. Őket két osztag vyper követte, amik felszínén megcsillant a felkelő nap fénye. Azonban az exarchot ez is csak még jobban felingerelte, mert elképzelte a képet egy fenyvessel a háttérben. Hiszen korábban látta ezt a bolygót, járt is rajta, még mielőtt a férgek idejöttek volna, és el nem pusztították. Ma tehát nem csak azért harcolt, hogy biztosítsa népe fennmaradását, hanem azért is, hogy megbosszulja ezt a korábban gyönyörű bolygót is. A csapatok felálltak egymással szemben. Az ellenfélen még ekkora távolságból is látszott, hogy mennyire összezavarodtak. A rangerek tehát ismét remekeltek. Ezeken könnyen át tud majd vágni az eldák. És akkor talán elkerülhető lesz, amit a starcannonok közelében álló farseer jövendölt. Hiszen ha az bekövetkezik, akkor Alaitoc eldáira a sötétebbnél is sötétebb jövő vár. A sereg élén az Avatar magasodott. Aki csak látta, annak félelemmel vegyes tisztelet költözött a szívébe. Persze csak az eldák részéről. Ami a csupasz férgeket illeti, ők egyszerűen csak féltek tőle. És ekkor megkezdődött. Az ellenség leadta az első lövést. A Basilisk ágyú hatalmasat dörrent, majd a lövedék is becsapódott… Messze az eldáktól. Míg a kezelők újratöltöttek, addig a vyperek megindultak ellenük. A következő pillanatban már a közelébe is értek, majd fénydárdák indultak el a kecses járművekről. A Birodalmi Gárda tagjai pedig kiverte a jeges verejték, amikor látták, hogy legerősebb fegyverük mennyire könnyen megadja magát a támadók fegyvereinek, majd pedig egy merő roncshalmazzá válik. A chimerákban közeledő katonák sem jártak jobban. Őket a starcannonok és a dark reaperek össztüze fogadta. Mire feleszméltek, addigra már csak a szerencsésebbje volt életben. A többi a füstölgő roncsokban lelte halálát… Az Avatar közelharcba keveredett egy csapatnyi gyalogossal, akiket úgy szólt szét, mit a szél a pelyvát. A rangerek időközben sorra iktatták ki a nehézfegyverek kezelőit. Pontos lövéseik nyomán már kisebb kupac halott emelkedett mindegyik mellett. De az emberek még most sem adták fel. Az egyik csapat az egyik guardian osztag közelébe került, de csak azért, hogy azok shuriken katapultjaikkal felszeleteljék őket. Úgy tűnt, hogy már az eldáké a győzelem… Ám ekkor a távolból motorok zúgása hallatszott. Az ellenfél erősítése! A páncélos hadosztály a saját maga okozta porfelhőtől alig-alig látszott. De az eldák tudták, hogy jönni fognak. Az egyik dob mögül három war walker és egy wraithlord lépett elő. Starcannonjaik lövéseivel fogadták az érkezőket. Az avatar is az új ellenfél felé haladt. Kardja egyetlen csapásával kettévágott egy tankot, majd a következőhöz lépett. Ez azonban egy lövést adott le rá. Az avatar azonban fel sem vette ezt, s ismét lesújtott, hasonló eredménnyel, mint korábban. A vyperek is új célpontok után kutattak. Ők azonban nem tudtak az ellenséges tűznek oly mértékben ellenállni, mint az avatar. Sorra zuhantak le, de darabjaik az ellenfélre hullottak, s ezzel is további sérüléseket okoztak az ellenfél páncélzatán. A guardianok is sorra küldték fénydárdáikat platformjaikról, s ebbe a kakofóniába a dark reaperek is beszálltak. Természetesen exarchjuk sem maradt ki a jóból. Hiszen ha itt és most elbuknak, akkor Alaitocnak vége. Ugyanis az itteni emberek közé már befészkelte magát Az, Akit Néven Nem Nevezünk. Egy pár év múlva pedig teljesen el is foglalná ezt a helyet, majd pedig egy újabb évszázaddal később innen indítaná azt a támadást, amivel betörne a mestervilágra, s teljesen el is pusztítaná. Az eldák tehát nem vallhatnak kudarcot! Az emberek tankjai egyre közelebb értek. Egyszerre hárman is lőtték az avatart. Ezt pedig már ő sem bírta. Iszonyatos robajjal borult a földre a hatalmas test, lelke pedig visszatért Alaitocra, hogy ott várja az újabb alkalmat, amikor ismét csatába szólítják. A tankok egészen közel értek. Bár az össztűz hatására számuk több mint felére csökkent, mégis még mindig elegen voltak ahhoz, hogy győzzenek. Egy lövés az egyik war walkert találta el, ami egyszerűen összeomlott. Egy másik a dark reaperek közé csapódott. A lövés nyomán felszálló porban csak az exarch alakját lehetett kivenni. A többieket elérte a végzet. De ő maga nem adta fel. Egyszerűen nem tehette, amikor ekkora volt a tét. “A bolygóért!” – kiáltotta, s elsütötte rakétavetőjét. A hozzá legközelebbi tank egy robbanással semmivé vált. Ám a robbanás ereje őt magát is elérte. Ami nem sikerült a tank ágyújának, az majdnem sikerült a szilánkjainak. Egy repesz fejen találta, s ez, és a légnyomás ledöntötte lábáról. Elvesztette az eszméletét… Amikor magához tért, mindenhol csak kilőtt tankokat, s halott eldákat látott. “Vajon győztünk?” – kérdezte magától, ám hamarosan megkapta a választ. A farseer tőle nem messze állt, s immáron maszkja nélkül, mosolyogva köszöntötte. Az ő arcát is vér lepte, valószínűleg szintén egy repeszdarab okozhatta a vágást. Büszkén tekintett végig az exarchon, aki immár láthatta, hogyan gyűjtik be társai az elesettek lélekköveit, s arcukon fájdalommal, de egyben győzelemittasan szemlélik a csatamezőt.