Küzdelem a szent Terráért

A Császári Palotáért vívott ütközet

William King a Császári Palotáért vívott harc történetét beszéli el – egy katasztrófális ese-ményt, mely csaknem a Birodalom végét jelentette, és örökre megváltoztatta az Első Alapítás légióit.

Secundus harmincadikán kezdődött a bombázás. A Hadmester orbitális pályán keringő hajói rakéták és halálos energiasugarak zárótüzét zúdítottak a bolygóra. A céljuk az volt, hogy meg-törjék a Császári Palota védelmét, így lehetővé váljon a Föld elleni nagyszabású invázió. A Holdra telepített bázisok már elestek, és a védekező Solar Hadiflotta is megsemmisült. A Marson - akárcsak az egész Birodalomban – elkeseredett, véres és könyörtelen polgárháború dúlt.

A vérszomjas harcosok számtalan világon támadtak. A Császárnak hűséget esküdők szembe-kerültek azokkal, akik Hórusz Hadmestert és a Káosz sötét hatalmait követték. A Császár bi-rodalma anarchiába süllyedt és az emberiség történetének legnagyobb csatáit vívta. A Thranx nevű bolyvilágon több mint egymillió harcos esett el egyetlen napon Perdagor halálos mező-in. Tallarn lángoló sivatagában, a Ka’an-csúcson ötvenezer harckocsi találkozott minden idők legnagyobb páncélosütközetében. A lázadók, miközben leszálltak a Vanaheimen, elnéptelení-tettek három bolyvárost, intésül az ellenállóknak, a védők mégis harcoltak az utolsó emberig.

Az Eretnekség rákos fekélyként terjedt szerte a Birodalomban. És mindenütt bátor harcosok adták életüket, hogy feltartóztassák.

A galaxis sorsa a Földön, a Császár birodalmának szívében dőlt el. Ezekben az utolsó napok-ban az eget sötét porfelhők takarták és gigantikus repedések szabdalták a földet. Kőzetleme-zek tolódtak el a bombázás következtében. Hegyláncok remegtek meg és tengerek gőzölögtek el, majd váltak vigasztalan sivataggá. Vér és hamu hullt az égből. Az asztropaták sötét óme-nekről számoltak be, az emberek megőrültek a félelemtől. Undorítóan eltorzított hajók lógtak az űrben a pusztává változott világ felett, tele az Elveszettekkel és Elkárhozottakkal. Csak az Adeptus Mechanicus kifinomult védelmi rendszerei óvták meg a teljes pusztulástól azt a szá-nalmasan kevés embert, aki szembeszállt az invázióval.

A Császár hadseregének maradéka kétségbeesetten próbált kitartani addig, amíg erősítés érke-zik. Maga a Császár felügyelte az erődpalota védelmét, személyesen vezette elit gárdáját, az Adeptus Custodest. Mellette állt Sanguinius, a Véres Angyalok fehér szárnyú primarchája, űrgárdista légiójával. A Palota belsejében készen álltak a vitéz Adeptus Arbitesek. És nem a Palota volt az ellenállás egyetlen bástyája, állt még több erődített város, melyeket rettenthetet-len harcosok védtek. A nagy Birodalmi Bazilika romjai alatt Rogal Dorn vezette a Császári Öklök utolsó imáját. Az Adeptus Mechanicus páncélozott gyárkomplexumaiban a technopapok félretették gépezeteiket és felfegyverkeztek rendjük rettegett fegyvereivel. A la-kóépületek romjaiban Jaghatai Khan szemlét tartott a Fehér Sebhelyek felett, ezt az űrgárdistarendet, melyet maga tanított a villámhadviselés művészetére. Három teljes titánlégió állt készen a Császár védelmére.

Miközben a föld a bombázás alatt remegett, páncéloshadosztályok dübörögtek át az elkínzott vidéken, hogy elfoglalják állásaikat a közeledő invázió előtt. Elszánt katonák ellenőrizték fegyvereiket és mormoltak egy utolsó imát. Védelmi lézerek forogtak körbe és néztek farkas-szemet a kavargó, fenyegető éggel. Az éjszakát hirtelen leszállókapszulák plazmahajtóművei világították meg. A Császár csarnokaiban még maguk az űrgárdisták is megremegtek a tudat-tól, hogy nemsokára szembekerülnek elveszett és elkárhozott testvéreikkel. A szörnyű lehető-ség, hogy találkozhatnak a romlott primarchákkal, akik eladták a lelküket a Káosznak, féle-lemmel és iszonyattal töltötte meg a Császár szolgáinak gondolatait.

A leszállókapszulák földet értek és kiokádták magukból a Káosz leghatalmasabb bajnokait, az átkozott űrgárdista légiók renegátjait. Többé már nem a legendák büszke harcosai voltak, ha-nem torz kreatúrák, a Káosz energiái által mutált testek, melyek elméjét a sötét hatalmak irán-ti odaadásuk az őrületbe taszította. Ha az, ami az űrgárdistákkal történt, rossz volt, úgy a primarcháik sorsa egyenesen iszonytató. Ők magasabban álltak a Császár előtt, és mélyebbre hullottak. Senki sem ismerte fel őket korábbi bajtársaik közül, démoni lényekké alacsonyod-tak.

A hatalmas Angron parancsokat bömbölt vérszomjas híveinek, a Világfalóknak. Rúnakardját forgatva vezette őket az Örökkévaló fal űrkikötő védői ellen. A sorozatlövők tüze darabokra szaggatta vörös páncélos követőit, ám a lázadók zavartalanul tovább rohamoztak, acélos el-szántsággal, hogy vért ontsanak a Véristennek.

Mortarion csikorgó hangjára a Halál Őrség harcosai némán másztak elő leszállókapszuláik rothadó gubójából és rávetették magukat elborzadó ellenfeleikre. Az éjszakában vészjóslóan fénylettek az irtózatos rúnák Mortarion kaszáján, ahogy csapatait rohamra vezényelte.

A Vörös Magnus egyetlen éber szeme diadalmasan csillogott, amikor parancsot adott az Ezerifjak mágus-harcosainak, hogy engedjék szabadjára halálos igéiket.

A Császár Gyermekei tucatjával hullottak a védők tüzében. A sebesültek üvöltöttek az elra-gadtatástól és fohászokat kántáltak primarchájukhoz, Fulgromhoz. A renegát űrgárdisták ro-hamra indultak, hogy ösvényt vágjanak ellenségeiken keresztül.

Lehet, hogy néhány védő megőrült a félelemtől. Talán a Káosz rontása mélyebben gyökere-zett, mint bárki gondolta volna. Előfordulhat, hogy azt hitték, leszámolhatnak a végső ellen-séggel. Bármi is volt az ok, egy utolsó, undorító árulás vette kezdetét. A Birodalmi Gárda több egysége, mely hűséget esküdött a Császárnak, átállt az ellenséghez, amikor a Ká-osz űrgárdistái földet értek. Úgy tűnt, mintha egy régen várt jelet kaptak volna meg. Az embe-riség történetének egyik legaljasabb árulásaként bajtársaik ellen fordították a fegyvereiket és lelőtték őket, mint az állatokat. Így került az Oroszlánkapu űrkikötő a lázadók kezébe. Ahogy az eretnekek őrült imákat kántáltak az ég felé, a levegő villogni kezdett, és tajtékzó démonok bontakoztak ki, hogy félelmet és kétségbeesést terjesszenek.

A védőknek úgy tűnt, mintha az emberiség utolsó napjaiban élnének. Óriási, denevérszárnyú Vérszomjazók szálltak diadalmasan a véres égen. Titkok Őrzői táncoltak féktelenül az eleset-tek hegyein. Nagy Tisztátalanok vihogtak, ahogy a lerombolt utcákon vonultak rothadást, nyálkás miazmát és romlást terjesztve. A tornyokon és szobrokon a kiismerhetetlen Változás Urai trónoltak és a Káosz előretörését vezették a világ szívébe. Hatalmas űrhajók szálltak a föld felé abban a hitben, hogy a puszta tömegükkel a védők fölé kerekednek. De a gyors le-szállókapszulákkal ellentétben kitűnő célpontot kínáltak a biro fegyvereinek. És a küzdelem a Földért teljes erővel kitört.

A védelmi lézerek számos renegát hajót lelőttek, ezernyi tonna olvadt fémet zúdítva a talajra. Az egyik elszabadult gigász egy lakókomplexumra zuhant és emberek százezreit rántotta ma-gával a halálba. Egy másik hajó a talajon olvadt szét, utasait kátrány- és plasztacéltengerbe okádva. A Legio Damnatus járműve elpárolgott, a titánlégió neve puszta történelemmé vált. Amint földet értek, az árulók máris kiözönlöttek az űrkikötőkből, hogy elfoglalják a védők erődítményeit. Az első céljuk volt elhallgattatni a védelmi lézereket, amelyek olyan nagy veszteségeket okoztak a bajtársaiknak. A lázadók egy csapatnyi védőbe ütköztek, kétség-beesett katonákba, akik tudták, hogy életüket az anyabolygójuknak és a Császáruknak fogják áldozni.

Az űrkikötők körüli zsúfolt utakon elkeseredett közelharc tombolt. Sorozatlövők ropogtak és rakétavetők okádták halálos terhüket az egyik épületből a másikba. Lázadó páncélosok dübö-rögtek keresztül a fasorokon, lövegtornyaikat ide-oda forgatva, hogy lerombolhassák korábbi bajtársaik kapkodva emelt barikádjat. A könyörtelen rohamok nemsokára kisöpörték az Örök-kévaló fal védőit és a Hadúr hordái átvették az űrkikötő irányítását. Egyre több démoni díszí-tésű űrhajó szállt le orbitális pályáról. Rémálomba illő felhőkarcolókként tornyosultak a le-szállópályán; az oldalukra festett komor rúnák rosszindulatúan izzottak a sötétben. Száz méter magas kapuk nyíltak a több kilométer hosszú testeken. Vörös mélyükben titánok jelentek meg. Torz gigászok voltak, melyek nehéz páncélját a Káosz hatalmai öntötték új formákba. Belsejükben az emberek összeolvadtak a gépekkel. Néhány titán idegen és hatalmas fegyve-rekkel rendelkezett, mások élőlények és gépek bizarr hibridjei voltak. Fém fogókarok és kar-mos farkak rángatóztak előre-hátra. Gépek bőgtek, mint dühös bestiák. Zászlók lobogtak, ahogy a Vihar Urak és a Lángoló Koponyák légiói előremeneteltek. Az Oroszlánkapuban áru-lók üdvözölték Khorne óriási, fekete masináit. Lábaik körül szörnyek, mutánsok és kultisták kavarogtak dühös hangyák módjára.

A friss csapatok által megerősödve a Káosz hordái tovább támadtak és a demoralizált biro-dalmi erőket visszaszorították a Császári Palota faláig. Khorne követői állati csatakiáltásukat üvöltve megrohamozták a márványból és acélból álló külső gyűrűt. Feltartóztathatatlan Ezerifjak seregei meneteltek előre könyörtelenül és sorozatlövőiket a védők soraiba ürítették. Slaneesh Zajgárdistái félresöpörték a Birodalmi Gárda gyalogosait és elérték az Ólomkaput. A fal körül elkeseredett harc tombolt, mert a birodalmi katonák megkíséreltek kitörni és vissza-vetni az eretnekeket, mielőtt a támadók főereje megérkezik. Ezrek haltak meg. A birodalmiak Palotába telepített lövegállásaiból romlás és halál zuhogott a kérlelhetetlenül rohamozó sorok-ra. Újra és újra megtisztították az eretnekektől Palota körüli utakat. Újra és újra eretnekek nyomultak előre, hogy az elesettek helyére lépjenek.

Mostanra úgy tűnt, hogy a háború mérlege a Császár ellen fordult. A Hadmester hívei szilár-dan kezükben tartották az űrkikötőket. Több százezres csapatok érkeztek orbitális pályáról. Nyáladzó mutánsok és undorító, alaktalan káoszfattyak özönlöttek elő a szörnyű hajókból. A nagy szem zászlaja, Hórusz jele alatt egyesültek a négy Káosz isten követői. Rhino csapat-szállítókban, óriási behemótokban leselkedve, gigantikus harci gépeken lógva vetették magu-kat a Császári Palotára.

Ahogy lenéztek a gonoszság forrongó tengerére, a védők szíve megfagyott. A mutánsok, tébo-lyult kultisták és démonok között felismerték a hitehagyott űrgárdistákat és a Birodalmi Gárda árulóit. Ezekkel az emberekkel vállvetve küzdöttek, és egykor ugyanolyan elkötelezett hívei voltak a Császárnak, mint ők maguk. A lelkük sötét tükörképét pillantották meg. Látták, ahogy a harcos becsület őrjöngő tombolássá, az emberi bölcsesség undok árulássá változott, a reményből aljasság, a szerelemből undorító kéjvágy lett. A bátor emberek a falakon tudták, hogy nincs kiút. Itt kell helytállni, harcolni és meghalni. Azoktól lent nem várhatnak kegyel-met.

Olyan háború volt, amelyben nincs tisztességes béke. Elpusztítod őket, vagy ők pusztítanak el téged. Egy pillanatig teljes csend uralkodott, majd előlépett Angron. Érces hangon követelt megadást a hűségesektől. Az ellenállás reménytelen, mondta, hiszen olyan ellenféllel állnak szemben, akit nem lehet legyőzni. Be vannak kerítve, kevesen vannak, és az uralkodó, akit védelmeznek, nem érdemli meg a hűségüket. A falakon állók ezekben a pillanatokban érezték, hogy eltökéltségük meginog. A primarcha megváltozott arcába tekintve – aki egyike volt a Császár legkiválóbb harcosainak – kegyetlen és legyőzhetetlen ellenfelet láttak, aki végelátha-tatlan seregeknek parancsol, maga mögötte áll a Káosz egész démoni hatalma..

Majd éljenzés tört ki a falakon, amint Sanguinius és a Véres Angyalok megjelentek. A falon álló angyalszárnyú primarcha dühös megvetéssel nézett le Angronra. Hosszú pillanatokra ta-lálkozott a tekintetük. Úgy tűnt, egymást méregetik, egy rést keresve a páncélon, a gyengeség bármilyen jelét kutatva. Ki merné megmondani, mit láthattak? Talán telepatikus úton kom-munikáltak, primarcha testvér a primarcha testvérrel. Az igazságot soha sem tudhatjuk meg. Végül Angron megfordult, és visszalépett a lázadók vonalaihoz. Kihirdette, hogy senki nem fogja megadni magát, meg kell ölniük mindenkit, akit a falakon belül találnak. Kő kövön nem maradhat.

A horda üvöltve csatarendbe állt a falak előtt. Vasalt kerekeiken dülöngéltek előre a Csata Nagyurai, mindent szétmorzsolva maguk előtt, miközben rakétavetőikkel halálos lángviharba borították a falak gyilokjáróit. A Végzetégetők végignyalták szuperforró fémnyelveikkel az ágyúállásokat. Olvadt réz csorgott be a lőréseken és felforrósított mindent. Vérkatlanok okád-tak démoni váladékot a védőkre, nyomukban Khorne Húskopói lopakodtak. Különleges fegy-verzetű titánok foglalták el állásaikat, csatacirkálók dobtak megatonnányi robbanó halált a hűségesek soraira.

Minden hű harcos tudta, hogy már halott. Nincs esély arra, hogy túlélje a démoni sereg jöve-telét. A katonák a reményvesztett emberek kétségbeesett vadságával küzdöttek. Tüzeltek, amíg ki nem ürült a tár, majd elvették a halottak fegyverét, és ha már minden lőszer elfogyott, puskatussal szálltak szembe az ellenféllel. Háromszor jutott fel a horda a falra, és háromszor űzte vissza a hős Sanguinius Véres Angyalaival. Bár kimerült, a primarcha a védők élére állt, maga köré gyűjtötte a megtörteket, vigasztaló szavakat szólt a halálosan sebesültekhez, és hi-deg, könyörtelen dühvel harcolt mindenhol, ahol szükség volt rá. De minden erőfeszítése elle-nére a Káosz erői lassan felülkerekedtek a védőkön. Olyan számosnak tűntek, mint a homok-szemek a tenger partján, és Hórusz készségesen áldozta fel az életüket.

A falakon kívül birodalmi egységek rohantak ki erődítményeikből, hogy megkönnyítsék a Pa-lota védőinek dolgát. Titánlégiók törtek utat a lázadó sereg közepébe. Ugyanekkor a Fehér Sebhelyek a szárnyaikat fenyegették. De az ellenséges vonalak áttörésére tett minden kísérlet meghiúsult. Lehetetlennek tűnt áttörni az őrjöngő hordát. Mind a négy démonherceg pokoli bátorságra buzdította a követőit. Mintha minden elesett Káosz harcos helyére két másik lépett volna.

Az orbitális pályán Hórusz bizakodva figyelte az eseményeket. Ha a Palota elesne és a Csá-szár meghalna, a hűségesek galaxisszerte elcsüggednének és a háború véget érne. A Császár hatalmának pszionikus pajzsa nélkül a Káosz erői úgy aratnák le az emberiséget, mint egy érett gyümölcsöt. Hórusz diadalmasan állna az emberiség leghatalmasabb birodalmának rom-jain. Egy új, sötét istenné válna. Viszont ha nem sikerül rövid időn belül kivívnia a győzel-met, a Terrára a Birodalom minden szegletéből megérkeznek az erősítések, és a hadjárat kudarcrba fullad. A Hadúr kétségbeesett szerencsejátékot játszott. Mindent erre a támadásra tett fel. Sikerülnie kellett, és ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy sikerülni is fog.

Napról napra folytatódott az ostrom, a veszteségek mindkét oldalon ezrekről tízezrekre, majd százezrekre nőttek. A holttesteket végül harci gépeknek kellett eltakarítani az Ólomkapu kör-nyékéről. A Káosz titánok speciális rakétákkal lőtték a falat, hatalmas darabokat robbantva ki belőle. A Tűzdarazsak titánlégió gépei vulkán megaágyúkkal válaszoltak. Égett hús szagával telt meg a levegő, amikor a száz méter magas máglyákon elhamvasztották a hullákat. Tisztáta-lan hamu kaparta a védők torkát. A Világfalók a Templomtéren hatvan láb magas piramist építettek koponyákból. Éjszaka kultisták dala visszhangzott az utcákon, démonok szálltak a Terra romjain.

Lassan, méterről-méterre szorították vissza a védőket. A Palota falait keresztül-kasul szabdal-ták az adamantiumvédművekkel elválasztott folyosók. Elkeseredett harcok tomboltak a labi-rintusban, amíg egész szektorokat el nem zártak a felfújódott hullák. Hórusz érezte, hogy az előrehaladás túl lassú, ezért parancsot adott a Halálfő Légió titánjainak, hogy teljes falszaka-szokat romboljanak le. Bár hatalmas veszteségeket szenvedtek, a Hadúr osztályzatú titánok áttörtek, és a Hadmester titánjai benyomultak a Császári Palotába.

Mialatt mindezek történtek, Jagathai Khan, a Fehér Sebhelyek primarchája megváltoztatta a terveit. Ahelyett, hogy egységeit a Káosz gyakorlatilag legyőzhetetlen főereje ellen fordította volna, villámtámadást vezetett az Oroszlánkapu űrkikötő ellen. Ezen az éjszakán a Fehér Sebhelyek vezetésével az 1. páncéloshadosztály maradéka és a Birodalmi Gárda egyes elemei rajtaütöttek a meglepett eretnekeken. Khan egy védelmi vonalat jelölt ki az űrkikötő körül és azt minden támadás ellenére tartotta. A Császári Palotához tartó ember- és gépáradat egy csa-pásra megfeleződött.

A siker újra bátorságot csepegtetett a védők szívébe. Most megpróbálták visszafoglalni az Örökkévaló fal űrkikötőt, de a Hadmester csapatai itt jobban felkészültek. A támadók csapdá-ba kerültek, és a Káosz erői visszavetették őket. Hórusz tudta, hogy a hídfőállás biztosítása különösen fontos. Megkezdődött az utolsó csata a Császári Palotáért.

A harc a belső kertekben tombolt. Az egykori kiterjedt park hamar csatatérré változott. A szobrokat fedezéknek, az emlékműveket bunkernek használták, vér festette vörösre a díszta-vak vizét, lángolt az ősrégi cédrusok lombkoronája. A füst elkeveredett a fegyverek és harci gépezetek maró bűzével. A felek kialvatlanságtól vörös szemmel vívták szakadatlan harcukat, alig engedtek maguknak pár óra alvást. Nagy sietve lövészárkokat ástak a réteken. Mesterlö-vészek lőtték le azokat, akik megpróbáltak néhány csepp poshadt vízhez jutni a szökőkutak romjaiból.

Mindkét fél leírhatatlan kegyetlenséggel harcolt. Érezték, hogy a vég közeleg.

Végül Sanguinius is rákényszerült, hogy visszavonuljon a Palota belsejébe. Személyesen tar-totta a Végső Kaput a rohamozó horda ellen, amíg az utolsó sebesült harcosait is át nem vit-ték. Épp, amikor az óriási keramit kapu becsukódott volna, egy hatalmas Vérszomjazó csapott le és belevágta a karmait Sanguinius nyakába. A primarcha a levegőbe emelkedett. Magasan a harcoló seregek felett birkózott egymással az angyal és a démon. Mindkét fél lélegzetvissza-fojtva figyelte a titáni küzdelmet. A két egymással harcoló hatalmas lény magával ragadó lát-ványt nyújtott.

Sanguinius fáradt volt már, ereje végére ért, és a démon mély sebeket vágott a húsába. Felki-áltott az eretnekek tömege, amikor a primarcha a talajnak csapódott, és az ütközéstől szilán-kokra tört a gránit. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt ott. Nyögések hallatszottak a Véres Angyalok felől, ahogy a démon föléjük magasodott és diadalmasan felüvöltött. De lassan és fájdalmasan felemelkedett a primarcha. Megragadta a démont, a magasba emelte, és a térdén eltörte a gerincét. Aztán a hatalom aurájával a feje körül a lázadók soraiba hajította az össze-zúzott testet. Azok a mellüket verték és a hajukat tépték csalódásukban, amikor a Végső Kapu becsukódott.

Felettük az Égi erőd Rogal Dornt és a Császári Öklöket szállította a belső Palotába. A hűséges primarcha eltökélte, hogy az utolsó órán a Császára mellett fog harcolni és meghalni. Az Égi erőd ezután elszáguldott, hogy megkísérelje a közel lehetetlent, elérni Jaghatai Khant, és őt is a Palotába vinni. A Halálfő titánlégió tűzvihara sodorta le az égből. A hajó kapitánya még a halálban is pusztulást hozott az árulókra, amikor a sérült járművet az áruló sereg közepébe irányította. Mintha egy új Nap született volna a Terrán, amikor a plazmareaktor felrobbant, három kilométer átmérőjű krátert hasítva a földbe. A palotabeliek tudták, hogy most már tény-leg egyedül vannak, elvágva a külvilágtól. Csak egy csoda menthette meg őket.

Elkezdődött az utolsó ostrom. A külső falon tátongó hatalmas réseken keresztül egyre több felszerelést és erősítést vetettek be a küzdelembe. A Hadmester maga is felkészült a teleportá-lásra, hogy felügyelje egykori ura megsemmisítését. Ám egy hipertéri démon azokat a szava-kat súgta neki, amiktől rettegett: egy hűséges flotta Lion El\'Johnson és Leman Russ parancs-noksága alatt, az Űr Farkasaival és a Sötét Angyalokkal a fedélzeten, már csak pár órányi tá-volságra volt. Napokba telne bevenni az emberiség utolsó erődítményeit, még akkor is, ha Hórusz személyesen vezetné a csapatokat. Úgy tűnt, a Hadmester kifutott az időből, merész játéka vesztésre áll.

Hórusz első volt az elveszettek között, egy isten hatalmával és egy démon ravaszságával. Rá-szánta magát egy utolsó merész lépésre. Még mindig megölhette a Császárt. A Hadmester megparancsolta, hogy zavarják a védők kommunikációját, így semmit nem tudnak majd a si-etve érkező megmentőkről. Minden pszionikus hatalmát arra fókuszáltta, hogy elrejtse szán-dékait a Császár elől. Végezetül kikapcsolta a zászlóshajó pajzsait. Ez invitálás és személyes kihívás volt; biztos volt benne, hogy a Császár nem fog tudni ellen állni. Lehetőséget kínált neki, hogy szétzúzza a hűtlen fiút, aki oly sok kínt okozott neki.

A Császár elfogadta a kihívást, és primarcháival a Hadmester csatacirkálójára teleportált. Hó-rusz arra használta mentális erejét, hogy elválassza őt kísérőitől. A hűségesek egymástól tá-vol, az undorítóan megváltoztatott hajó különböző pontjain anyagiasultak. Sanguinius Hórusz trónterméig küzdötte magát előre. Hórusz ravaszul lehetőséget adott a Véres Angyalnak az átállásra, hiszen az angyali primarcha követői kétségkívül nagyon hasznosak lettek volna, amikor az Űr Farkasai és a Sötét Angyalok földre szállnak.

Sanguinius elutasította. Hórusz feldühödött és megtámadta. A Véres Angyal még ereje teljé-ben sem lett volna egyenrangú a Hadmesterrel, és most, súlyos sérülten és kimerülve, esélye sem volt. Hórusz puszta kézzel fojtotta meg a trón előtt, amit a Káosz istenei ajándékoztak neki.

Nem sokkal később talált rá a Császár, és ami ezután történt, legendává vált. Az emberiség történetének két leghatalmasabb lénye találkozott. Penge csapott össze pengével, erő az erő-vel, szellem a szellemmel, izmaikat és pszichikus hatalmukat a végsőkig feszítették. Hórusz mögött állt a Káoszistenek minden hatalma, a Császár egyedül küzdött. Mégis övé lett a dia-dal, habár szörnyen megsebesült a harc során.

A Hadmester halálakor pszichikai sokkhullám száguldott végig a hiperűrön. A Földön a dé-monok sikoltoztak, majd elenyésztek, a lázadó primarchák elképedve álltak. Tudták már, hogy az ő vezérük volt, aki meghalt, nem az ellenségé. Elesett, aki a lázadás zászlaját magasra tartotta, így nem volt már senki, aki összefogja az árulókat. Rémültek voltak és csüggedtek. Amikor elérte őket a közelgő birodalmi flotta híre, tudták, menekülniük kell.

Az Oroszlánkapu űrkikötő peremén Jaghatai Khan és a maroknyi sértetlen Űr Farkasai meg-lepődve vették észre, hogy a horda felbomlik és visszavonulásba kezd. Angron, Fulgrin, Vö-rös Magnus és Mortarion a hajókba vezették az embereiket, majd felszálltak; sorsukra hagy-va elvakult, áruló követőiket. Angron, miután a fedélzetre lépett, még egyszer visszafordult, és öklét rázta a Császári Palota csillogó kupolája felé, ami épp, hogy kicsúszott a markából...

… majd megvonta a vállát, hiszen az univerzum minden ideje az övé és követőié volt, hogy bosszút álljanak.

A harc a Terráért gyakorlatilag véget ért, ahogy a Hórusz Eretnekség is. Rogal Dorn a Had-mester tróntermének romjai között talál rá a rátalált a Császár megtöretett testére. Ő véres aj-kaival parancsot suttogott az Arany Trón megépítésére. Dorn mosolygott, mert amíg a Csá-szár él, van remény.

A primarcha visszatért a Terrára.

Még sok mindent el kellett végeznie.