Baaalra ááát! Lééépéés iinduulj!! Leprikon Epszilon. Eretnekség. Elfajzás. Hitetlenség. A káosz mételye. Szekták, kiemelkedettek és ’isteni’ küldöttek. Svenh és társai egyetlen mozdulattal fordultak balra és egyszerre csapódott bakancsuk a talajnak. A messzire visszhangzó dörrenés az összetartozás és a fegyelemből fakadó bátorság hamis illúziójával hitegette a bakákat. Hamis volt igen. Azért, mert nem tartott sokáig, csupán amíg a második komolyabb összecsapás során szektások egy annyira fanatikus tömegével hozta össze a századot, hogy mindenki, aki túlélte, azóta szinte képtelen harcolni. Ahogy azok masíroztak bele a folyamatosan villogó torkolatú lézerpuskák tüzébe. A nyalábok fekete, füstölgő pontokat égettek a testekbe, végtagokba és fejekbe. A fanatikusok pedig csak jöttek előre kifejezéstelen arccal. Egymás után buktak orra, de láthatólag meg sem fordult a fejükben a visszavonulás, vagy megadás gondolata. Mondjuk utánpótlásuk az volt bőven. Gyerekek és aggastyánok ugyanúgy együtt masíroztak a darálóba. Előbb a tüzérség, majd egy bombázó-kötelék is kezelésbe vette őket, de fel sem vették. Fél kilométer átmérőjű krátereket robbantottak a tömött sorokba, a bélsár, a húgy, a vér és egyéb szervek maradványai mázsaszám fröcsköltek szanaszét. Néhány aknavető is megszólalt, majd gyújtóbombákkal igyekeztek jobb belátásra bírni őket. Most pedig a beásott állásokból szorulnak egyre hátrébb az ezred katonái, mesterlövészek és lángszórósok fedezete alatt. Lángoló testek léptek előre, meg sem inogtak és mintha szemük lenne oly biztosan jártak tovább, amíg a hő hatására szerveik meg nem olvadtak, a csontjaik el nem deformálódtak, vagy egyszerűen a mozgató izmok-inak szűntek meg létezni. Ilyen közelségből lehetett látni a kávéfoltos ingeket, a munkásköpenyeket, egy 8 éves forma kislány blúzának zsebéből kikandikáló tollat. Svenh automataként kattintgatta az elsütő elektronikát, nem vette észre, hogy már másodpercek óta nem történik semmi a lemerült telep miatt. A katonák arca hasonló mód kifejezéstelen volt, mint ellenfeleiké, igaz, egészen más okból. A szemük pedig...a szemük pedig évtizedeket öregedett percek alatt. Az első néhány pillanatban, amikor kiadták a tűzparancsot még egymásra pillantgattak, hogy jól hallották-e, és ki fogja először meghúzni a ravaszt. Aztán - mindig van egy első - elsült egy puska és özönleni kezdtek a sugarak a tömegbe. Azóta legalább kétezer embert lekaszáltak már, és mostanra a megerősített állások nehézfegyverei is beszálltak a táncba. Az arcvonal azonban csak jött tovább megingathatatlanul, egy pillanatra sem megtorpanva. Valahonnan a hátsó sorokból zümmögés szerű dúdolás hallatszott egyre erősebben, ahogy egyre többen vették át a disszonáns dallamot. Egyesek mintha szöveget is mormoltak volna hozzá, mások csak egy-egy hanggal járultak hozzá a kakofóniához. - Sisakmikrofonokat kikapcsolni - jött az utasítás. Valahol hátul néhány ember, akit még nem ért el az őrület szele, hátrafelé tekintgetett, próbálta magát kivonni az öldöklésből, de csak a komisszár szigorú arcát látták. Lehetőséget a menekülésre nem. Aztán előbb-utóbb mindenki számára kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy mi lesz a dolog végkimenetele. Őket itt feláldozzák azért, hogy a tüzérek és a légierő jobban felkészülhessen a válaszcsapásra. Valahol, valahogyan meg fogják állítani őket, de az nem itt lesz és nem most. Ezt a maradék néhánytíz katonát el fogják söpörni, keresztültaposnak rajtuk, puszta kézzel tépik majd ízekre, azonosításra sem alkalmas részek maradnak csak belőlük. Ekkor az egyik – a gyilkolás örömébe belefeledkezett és jóval a visszavonulók sora előtt őrjöngő – lángszórós fegyvere még villant egy utolsót, aztán kihunyt. A fegyvert kezelő tizedes – Volkovich – kétségbeesetten próbált még néhány csepp naftát kipréselni belőle, kevés sikerrel. Oldalfegyveréhez kapott, de már nem volt ideje elővenni azt, az eddig arctalan tömegből most két megtermett alak vált ki, három gyors lépéssel a tisztesnél termett az egyik a jobb, a másik a bal karját ragadta meg és – hiába a három hónapos kiképzés – egyszerre megrántották azt. Nem akármilyen erővel rendelkezhettek az illetők, mert bár a jobb kar a helyén maradt, a bal vöröslő vérszökőkút kíséretében vált el a testtől. A sokkos állapotban lévő katonát aztán a tömeg közé lökték, ahol hamar eltűnt. A fanatikusok úgy fogadták be maguk közé, ahogy a különösen alattomos mocsár teszi rúgkapáló áldozatával. Körbefolyták, szinte csak a cuppanás hiányzott. Valaki egy még súlyosabb sérülést okozhatott a testen, mert élénkvörös vér permetezte be az eretnekeket több méter távolságban. Eksztatikus nyögdécselés kelt azoknak az ajkáról, akiket a véreső elért. Az emberek feje fölött egyre hátrább és hátrább adogatták a vitae eme forrását, fejek emelkedtek fel amerre járt, majd bukdácsolt még egy kicsit, egy különösen nagy hullám tetején megült, majd ismét elsüllyedt. A kivérzett hullát aztán teljesen eltüntették a sorok közt. Talán ez volt az a pillanat, amikor még el lehetett volna rendelni egy fegyelmezett visszavonulást a katonák részére. De erre nem került sor, mert a vért kóstoló fanatikusok mozgása felgyorsult, az első néhány katonát hamar elérték, a hátsók pedig egyből sarkon fordultak és futni kezdtek. A komisszár rálőtt kettőre, de a mellette elhaladó Brigante puskatussal lecsapta. Akkor látták utoljára, amikor Brigante szétszakadó testének maradéka beterítette. A meglóduló ellenség hatására a nehézfegyverek kezelői – akik még hittek abban, hogy túlélhetik az ütközetet – válogatás nélkül szórták a térséget nagykaliberű lövedékekkel. A századból négyen úszták meg az első néhány perc infernóját. Svenh volt az egyik, vállán az egyik lövedék egy szilánkja ejtett nem túl mély, de annál jobban vérző sebet. Most egy egykori iskola lépcsőházában gubbasztottak. Tonio akinek a legsúlyosabb sérülése volt, csak fél szemmel – szó szerint – követte az eseményeket. Linkedge kificamított bokáját fájlalta, Tarragon bal karja ünnepi színekben pompázott egy rossz irányzékkal elhajított láng-gránátnak köszönhetően. Svenh éppen nyomókötést rögtönzött saját vállára és utolsó előtti serkentőjét kapta be víz nélkül. Pedig úgy állítólag kicsinálja a vesét. Ha viszont nem veszi be, akkor valószínűleg az utolsó bevételével nem kell majd fáradnia. Linkedge borostája percegő hangokat adott, ahogy arcát vakarta. - Most mi a fészkes fenét csinálunk? A frontvonal mögött lehetünk úgy négy mérfölddel legalább - kérdezte a visszaminősített rádiós. - Halkabban Link. Megőrültél? - vonta kérdőre villogó szemekkel Tarragon. - Gondoljátok, hogy már elmentek? - érdeklődött Tonio. - Ezek mindenütt ott vannak. Vagy nem láttátok? Gyerekekből szerveznek felderítő-terrorcsapatokat. A kicsik testére bombát erősítenek, ha ellenséget látnak, azzal csalják oda a többieket, hogy felrobbantják magukat. Semmire sem becsülik az életet. Tarragon talán saját gyermekei miatt volt ilyen empatikus az Epsziloniakkal. -A mieink sem igazán arról híresek, hogy dajkálnák népüket. Ha arról van szó, különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül dobnak oda egész bolygókat a teljes népességgel, ha ezt diktálja érdekük. Hallottam egy s mást az Administratorum viselt dolgairól. - Jó, akkor azt ne köztünk hangoztasd, legyél szíves - nézett fel a munkájából Svenh. - Legyél szíves!? Legyek szíves? Összesen ennyit tudsz mondani te nyafogó ficsúr?! Csak azért mert előkelő családból származol...én szétkapom az arcodat - és már lódult is bajtársa felé a felingerelt baka. Linkedge kapta el a karját és lökte egy törmelékkupacra. - Eszednél légy ember - figyelmeztette az ex-kommunikációs tiszt. - Te csak ne ugass. Téged meg Toniot itt kéne hagynunk, hogy legyen esélyünk. Mi a faszt csinálsz majd, ha futni kell? - Itt nem kell futni. Itt bujkálni kell - szólalt meg az eddig csöndben heverő, a fájdalomcsillapítók hatására lassan beszélő Tonio. - De ha el akartok menni-menjetek. Én elleszek Linkkel-mosolygott barátjára. - Persze csak ha maradsz velem. - Maradok te tök - nézett rá száraz szemekkel Linkedge. - Mindenki marad-jelentette ki Svenh. – Megvárjuk, amíg sötét lesz, aztán megyünk tovább. Addig is tárazzatok be és húzódjunk beljebb. Van még valakinek vize? A kérdés sokáig lebegett a levegőben. Svenh számított rá, hogy a bizalom légköre hamar eloszlik majd és egy idő múlva mindenki csak magáért fog küzdeni. No de ilyen hamar? Aztán felnézett a szöszmötölésből, hogy szemkontaktust teremtsen társaival, hátha így jobb belátásra bírhatja őket-vagy csak nehezebben hazudnak majd neki. Amit látott, az bármilyen serkentőnél hatásosabban űzte el fáradtságát. A lépcsőház bejáratánál 4-5 éves forma kisfiú várakozott őket nézve. Egyik lábáról a másikra állt és többször megpiszkálta a vállán keresztbe vetett hevedert, amihez néhány akna és gránátfűzér volt erősítve. - Szentséges IstenCsászár - nyögte halkan Tarragon. – Meg ne próbáljátok lelőni-tette hozzá látva a Linkedge által felemelt lézerfegyvert. – Majd én megoldom...valahogy. Lassan lekecmeregve a törmelékkupacról, amin addig a karját kötözte, a gyerek felé indult. - Látjátok, ugyanolyan gyerek ez is mint bármelyik másik, semmiben sem különbözik. Valóban. Azon kívül, hogy a fiúcska koszos volt, a ruhái pedig kissé szakadozottak semmilyen különös ismertetőjel nem volt felfedezhető rajta. Semmi sem utalt rá, hogy ő már a káosz katonája. Egyedül talán a tartása. Furcsán szögletes mozdulatai miatt gondolhatta azt az ember, hogy valami baj van vele. A srác egy kavicsot rugdosott, amit félig levált talpú cipője orrából rázott ki ezt megelőzően. Nem nézett fel. Még akkor sem, amikor Tarragon beszélni kezdett hozzá. - Figyelj kisfiú! Nincs semmi gond, csak szépen... emeld fel a kezed, és ne nyúlkálj a hevederhez...kérlek...maradj nyugodtan. Közelebb megyek hozzád, ok? Szépen levesszük azt a cuccot, aztán…- Tarragon teljesen ledermedt beszéd közben. A fiú felnézett a rugdosásból. Ha a szem a lélek tükre, akkor ennek a gyermeknek nem volt már lelke. Az írisze helyén hatalmasra tágult pupillán keresztül meredt rá az üresség. A szeme fehérje helyett is inkább egy darab véres hús jutott volna eszébe bárkinek, olyan sűrű bevérzések tarkították a szürkés szemgolyót. Mosolygott. Mosolya a jóllakott, de mégis zabálni vágyó cápa vigyora volt. Fogai ordas összevisszaságban álltak a szájában, barnás-feketés nyelve hossza alapján a homlokát is képes lett volna megnyalni. - Megérintette őt a káosz - suttogta Linkedge. Tarragon hátranézett a többiekre, ajkai szavakat formáltak, szemében őrület. - Ne nyúljatok hozzá. Ő szent ember. Segít nekünk túlélni - lehellte. - Ne hallgassatok rá. És ne nézzetek a szemébe-szólalt meg Tonio a fal mellől. Ne nézzetek a.. Egyszerre több dolog is történt. Tarragon kivonta kését és társai felé fordult, testével a fiút igyekezett védeni. A gyerek keze is elindult egy biztosítópöcök felé Tarragon testének fedezékében. Linkedge reagált leggyorsabban és miközben Svenh szigorúan ránézett és megszólalt: - Ne lőj Link, oldjuk meg más... Linkedge mutatóujjával maximumra állította a lövedék erősségét és mivel ő cserélt először tárat a puskában, hirtelen felkapta a telitáras fegyvert és Tarragon nyakán keresztül fejbelőtte a káoszkorcsot, akinek a keze addigra kihúzta a szeget az egyik gránátból. - Fussatok bolondok - ordította Link, ő maga pedig kivetette magát a félemelet magasságában elhelyezett ablakból. Svenh utána, Tonio pedig még jobban összehúzta magát, amikor bekövetkezett a robbanás. Naracsvörös gázfelhő fújódott fel a tetem körül és tarolta le az ajtónyílást, becsapott a lépcsők felé, rongybabaként dobta arrébb Tarragon tetemét és magasra nyújtózva megpörkölte Tonio haját is, majd visszahúzódott magába és elenyészett. A porral teli levegőt tompa nyögdécselés szelte át. A lépcsőház maradéka vasbeton elemek temetőjévé vált pillanatok alatt.. Az első emelet magasságában egy nyikorgó gerenda libikókázott az emelet legszélén. Svenh kukkantott be a kirobbant ajtónyíláson tekintetével Toniot keresve és a terepet felmérve. Mögötte nem messze Linkedge botladozott, fél kezével a fal támogatását keresve. - Ez kurva jó. Minden vizünk és a tárak nagyrésze is Tarragonnál volt-nézett hátra szomorú pillantású bajtársára. - Keresd meg a testét. Szerintem a telepek meg akár a palackok egy része is egyben maradhatott. Ez nem volt túl korszerű robbanóanyag, vagy besült egy pár. Ekkora mennyiségnek az egész épületet a levegőbe kellett volna röpítenie. - Ti vagytok azok fiúk? - hallották Tonio elkeseredett hangját. – Most már a másik szememre is alig látok. Belement a por vagy mi. Segítsetek már lemenni innen. Link rögtön befelé indult, de Svenh elkapta. Előbb a szájára, majd a fülére mutatott. Végül fel az imbolygó gerenda felé. Link megvonta a vállát és ismét indult volna, de ekkor Svenh kifelé mutatott a város külső kerületei felé. Az utca végén, olyan 300 méterre tőlük alakok mozogtak. Pontosan nem lehetett látni, hogy kik azok, de szervezetlenségük arra utalt, hogy biztos nem katonák. Vagy eretnekek, vagy menekülő civilek. Mindenesetre Svenhnek nem volt kedve megvárni. Berobbant az előtérbe és a törmelékben kutatni kezdett Tarragon holmija után, miközben Link megpróbált feljebb jutni a lépcső maradékán. Svenh kutatómunkájától függetlenül a törmelékben máshol is mozgás kezdődött. Amikor odament megvizsgálni, az elfajzott gyermek, rúgkapáló lábát találta néhány kisebb vakolatdarab alatt. Ez betette a kaput. Svenh egyetlen szó nélkül kirohant az épületből és futni kezdett az egykori belváros irányába. - Tonio, gyere, indulj el felém haver. Tapogasd ki a lépcsőket, nem tudok hozzád felmenni. - Mi a szent szar..Svenh hova lett? Ő sem tud feljönni? - Hagyd most őt. Koncentrálj, nemsokára ugranod kell. Majd én elkaplak. - Hogy a francba kapsz el a sérült bokáddal Link? Mit akartok velem? Itthagynátok ennek a szemét népségnek? Azt akarod, hogy kitörjem a nyakam? Vagy eltörjem a lábam és én leszek a csali? - Ne csináld már ember. Itt várlak lent. Öt-hat métert zuhannál, de én majd segítek. - Nem megyek sehova. Ki akartok csinálni, bassza meg. Tonio hangja közel volt már a hisztérikushoz. Eddigi lefelé araszolását, most felváltotta egy felfelé történő haladás. - Hé Tonio. Hadd segítsek. Ne csináld, kérlek...én... Nem volt ideje befejezni. Tonio rossz helyre nyúlt mozgás közben és hirtelen megbillenő gerenda magával rántotta. Linkedge vitorláiba fogta a becsapódás szelét és ép lábáról indítva hatalmas vetődést mutatott be az épületen kívülre. A gerenda felverte a már-már leülepedett port és Link hiába szólongatta társát. Semmilyen választ nem kapott. - Ó a francba... a francba... a francba, FRAAAANCBAAAAAAAA! Az utcán ekkor már csak 150 méterre voltak a közeledők. Mintha egy karneválba készültek volna. Színes ruhák, fejdíszek, hatalmas köpenyek és pávára hasonlító tollbokréták-lebernyegek lebegtek a gyenge széllökésekben. - Maradeka Vinnifest! Maradeka Vinnifeeest - így szólt a dal amit énekeltek. - Jöjj el hozzánk nagyúr és mi áldozatot mutatunk be neked-kiabált a menet elején egy teljesen meztelen fekete férfi. - Jöjj el és nem fogsz bennünk csalódni. Ments meg minket. Mentsd meg a testünket és lelkünket óóó uram, óóó föld ura. Link dermedten figyelte a most már mellette masírozó-táncoló tömeget. Gondolatai lassan jártak körbe. ’Ezek nem is akarnak tőlem semmit. Tonio, mi lehet veled drága barátom?’ A táncoló alakok többségét maszkok is takarták, de semmilyen elfajzásra utaló jelet nem lehetett rajtuk felfedezni. A tömeg nem számolhatott több főt, mint három-négyszáz ember, akiknek a nagyja már el is haladt Linkedge mellett, amikor az élen haladó vezetőjük, megperdült és a katonára mutatott. - Ő lesz a mi egyik áldozatunk testvérek! - kiáltott fel. A közlegény gyorsan eszmélt, előbb fegyvert emelt rájuk, de végül belátta, hogy esélye semmi. Aztán menekülni próbált, de ezt a számítását a bokája húzta keresztül. Alighogy sarkon fordult, a táncosok már le is kapták a tíz körméről, pillanatok alatt megszabadították minden felszerelésétől és a ruhái nagy részétől is. Négyen megragadták, a menet pedig haladt tovább. Hanyatt hordták a vállukon. Link elbambulva figyelte a sűrű, lilás felhőket. Feje lebicsaklott, így előre is nézhetett. A vidámnak tűnő népség egy széles sugárút felé haladt a város belseje felé. ’Úgy látszik már a belváros is az övék, onnan is kiszorultunk. Mi lehet a többiekkel? Svenh vajon elég gyorsan futott? Egyáltalán kik ezek az emberek? Eretnekek, vagy eltévelyedett hívők?’ Svenh egy emeleti ablakból figyelte társa sorsát. Nem avatkozott be. Nem mert. Meggyőzte magát, hogy nincs értelme. Súlyosan lélegzett és az ablakkeretbe kapaszkodott. Kínzó fájdalom gyötörte valahol a törzse alsó harmadából, a háta felől, állandó vizelési ingerrel párosulva. Egyértelműen látszott, hogy a felvonulás az ipari park egyik sugárútja felé vezet, ahol gerendákból, fából, betonból, acélból, törmelékből és szemétből jókora mennyiségű keresztet építettek éppen. Volt egy tippje, hogy mire fogják használni. A jókora X-et formázó ácsolatok két szára ért a földhöz, így nem kellett beásni, csak egy harmadik irányból megtámasztani, az ember két lábát pedig külön-külön lehetett felfogatni. Nem jutott vissza sajátjaihoz. Túl messze volt. A front sokkal gyorsabban mozgott mint azt feltételezték róla. A fanatikusok több ponton megtörték a kiépített védelmi vonalak mögé húzódó gárdistákat. Szórványos tűzharc még most is folyt a központhoz közel, de azok az emberek ugyanúgy halálra voltak utalva, mint ő maga. A megerősített táborba vonult vissza mindenki, amit a kikötő köré építettek, hogy hídfőállásként üzemeljen. Ostobaság volt. Túl kicsi területre zsúfoltak túl sok embert. A katonák nem bírtak a civilekkel, a hajók pedig nem tudtak leszállni, mert nem volt hely. Ahogy a harchoz sem. A hurok gyorsan szorult a hídfőállás körül, felsőbb parancsra a légköri kompoknak minden áron le kellett szállniuk, hogy az értékes katonákat és felszereléseket kimenekítsék és egy másik hadszíntéren újból bevessék őket. Százakat pörköltek halálra a hajtóművek, vagy nyomtak agyon a leszállótalpak. A bolygóvédelmi milicia emberei nem voltak hajlandóak elhagyni helyüket és maradtak a menekülők tömegével. A városközpontban hamar elhalt a lövöldözés és ez a sors várt a légikikötőben maradtakra is. Néhány bombázó-kötelék igyekezett halogatni a mindenképpen bekövetkező végkifejletet; csekély sikerrel. A város lassan elcsendesedett. Azzal párhuzamosan, ahogy besötétedett. Itt-ott lángoló, vagy már csak füstölő épületek, esetleg szemét, vagy törmelékhalmok égtek. Lehetett látni néhány óriási tábortüzet, vagy talán máglyát is. Hallani lehetett a fülnek idegen hangszereket, vagy időnként megroppant egy meggyengült épület, netán össze is omlott, vagy csak az egyik fala hagyta el magát, esetleg egy tetőszerkezet. A tüzeket nem oltották, de nem is terjedtek, mert rákezdett az leprikoni eső és nyúlós csöppekben áztatta az éghető anyagokat. Időről-időre elhúzott egy repülő, vagy egyéb más hajó nyilván felderíteni, vagy anyagokat szállítani az új hadszíntérre, valahol a bolygó átellenes felén. Discity elesett és most halotti tort ültek felette. Svenh is megmozdult, leosont a lépcsőn és a keresztekkel feldíszített sugárút felé vette az irányt, ahol néhány órával ezelőtt csata tombolt. Útját halott bajtársak, idegenek, talán még élő áldozatok, bombakráterek és a hang szegélyezték. Halk nyüszítés a sötétben. Svenh előrébb kúszik Mindenütt véres hullák, csonkolt testek, bűzlő-rothadó tetemek érnek hozzá. És az a hang. A hangon túli hang. Az a fajta zaj, amit akkor is hallasz, ha bedugod a füled. Az a fajta, amely minden egyéb hanghatáson átszűrődik. Zümmögés. Nem, inkább kaparászás. Mégsem, inkább karistolás. Mindenesetre inkább zaj, mint hang. Az emberi fül ezt nem hangként azonosítja. Fűszeres illatok és a bomlás szaga. Mély illatú emlékek, telve színekkel és geometrikus mintákkal. A kollektív tudat, a gének emlékezete. Mindenki ismeri. „- Vedd fel azt a kurva sisakot! - üvöltött rá a hadnagy. Aztán csak nézett bambán, amikor az ő feje tetejét vitte el egy lézercsóva. Sár mindenütt. Vagyis a sár Leprikon Y megfelelője. Egyfajta nedves kosz. Az eső sem a normál. Nyúlós lila cseppekben hullik a csapadék. Ha megnézed a cseppeket, benne csillámok. Valamiféle kristályok. Talán a hó itteni megfelelője. Ez a gödör igazából nem lövészárok. Legalábbis nem szándékos. Bombakráter, ahova másodpercenként érkeznek hívatlan vendégek. Srapnelek, golyók, lézersugarak és aknák. Senki sincs biztonságban. Svenh egyre biztosabb benne, hogy őket meghalni küldték ide. Amíg ők méterről méterre araszolnak ebben a kátrányban, addig valahol máshol egy fényes páncélzatú és sokrabecsült ezred zavartalanul nyomul előre. Eddig jutott a gondolataiban, amikor becsapott a ménkű.” És most itt. Egykori bajtársai testén tipor előre kézzel-lábbal. Ó, igen, azok a boldog szép napok behajózáskor. Még nem létezett más, mint a lányok érdeklődése, a szép-tiszta egyenruha, a csillogó bajonettek és a sötéten hivalkodó lézerpuskák. Nem volt oly rég. Talán ha két éve. Az első csatát sajátjaikkal vívták, a másodikat a zöldbőrűekkel, a harmadikat...nos megint a sajátjaikkal csak nem abban az értelemben. A zöldbőrűek; azok aztán az ellenfelek. Egy kifejlett példány közelharcban három gárdistával is elbír pillanatok alatt. A főnökök meg...azt jobb nem is számolni. Csak egy fél percre láthatta, amíg az Ork hadúr egyik testőre időt próbál nyerni parancsolójának Nem semmi fél perc volt. Annyi vért és kiontott belet talán még életében nem látott összesen. Mint egy minititán fúria. Lassú hátrálása közben ötösével tépte ízekre az ezred katonáit. Valószínűleg ezért is esett el. Az Orkok nem szoktak hátrálni. Nem igazán a természetük. De ő most a túlélésért küzd. Az utolsó poliphetamin tablettát negyed órája vette be. Még jó fél órája van, hogy biztonságba jusson, de az emlékek megint elborítják „- Mert nem hisztek. Mert nem mertek hinni. Pedig az Istencsászár mindfelett. Árulója minden elfajzott elme, bárki, aki néhány másodpercre eljátszik a gondolattal, milyen a másik oldalon lenni. Bárki, aki nem minden cselekedetével őt magasztalja. Amikor a puskát tisztítod. Vagy a bakancsod. Vagy a hajad mosod, vagy a ruháid hajtogatod. Mindenütt ott van. A wécén, a priccseden, az imaházban, ugyanúgy mint a saját személyes oltárodban vagy amulettedben. - Nem hinni annyi, mint megadni magad az enyészetnek. Nem hinni egyenlő a biztos halállal. Erre gondolj amikor a szuronyt felszereled a csőre. Erre, amikor nekirugaszkodsz a lövészárokból. Amikor hallod a lövedékek süvítését - Te már nem hallasz semmit, vén szemfényvesztő - jegyzi meg halkan Luke, a szakasz kedvcsinálója. - Én mindent hallok. Még azt is amit nem kéne - kommentálja a komisszár. - Katona, ide hozzám - néz félreérthetetlenül Lukera. Neki pedig nincs más választása: lassú ügetéssel előre szalad. - És most, kénytelen kelletlen áldozok az Istencsászárnak. Bár tudom, hogy titeket ez nem lelkesít, de félelemmel tölt majd el a kellő percben. Hogy én ott vagyok. Ott vagyok mindenhol és az ő akaratát közvetítem. Egyetlen tompa dörrenés és Luke összeesik. Még átgondolni sem volt ideje, hogy mi volt az amit rosszul csinált. Ő mindig viccet csinált mindenből. Egy jó poénért odaadta volna a fél karját. No de az egész életét?!” És most itt. Svenh fáradt volt már. Nagyon fáradt. Nem most fáradt el, hanem a zöldbőrűekkel vívott harcban. Az első napon. Amikor azok jöttek fáradhatatlanul a jól beásott gárda ellen. Ezek nem féltek semmitől. Néhány bajtársa megpróbálta őket utánozni. Egészen a halál pillanatáig sikerült is. Csak a végén azokat a meglepett, rettegő arcokat ne kellett volna látnia! Azok az arcok voltak, amik miatt nem ment közel a hadúrhoz és kíséretéhez. Mondjuk, senkivel nem tudna beszélgetni azok közül, akik közel mentek. Akkor hallotta meg a hangot, egészen ismerősnek tűnt. - Nem hisztek. Mert nem mertek hinni, ez a legnagyobb bűn, amit az ember elkövethet. Nem hinni annyi, mint megtagadni a káosz létezését. És ez tilalmas. Tilalmas mindazok számára, akik követik azt. Bárki, aki akár csak egyetlen pillanatra is eljátszottak a gondolattal, hogy jó lenne csinálni valamit, amit tilt a birodalom vallása, az közénk tartozik. Mondjuk megkörnyékezni egy fiatal kislányt. Vagy elvenni valakinek az üzletét, ami jól megy. Vagy megfeszíteni valakit. Ebben a pillanatban az egykori komisszár egy keresztre tekint. A keresztre feszített emberszabású hiábavalóan szűköl, számára nincs menekvés. Sorsa a kín. És sorsában osztoznak még több százezren. Ahogy Svenh végignéz az egykori sugárúton, lelke nem csillapodik. Mindenütt oszló hullák, sztoikus dermedtségben heverő élő – de nem létező – testek, és egyfolytában vonagló friss áldozatok. Ki akarna így meghalni? Senki nem segít. Megdobálják, kinevetik. Pár keresztet a nekibőszült nézősereg fejjel lefelé fordít. Ezek az emberek valamivel rövidebb ideig húzzák. A fejük lila, néhányan már ájultan lógnak, nyelvük enged a gravitációnak és szájuk sarkából lóg a föld felé. Fájdalom mindenütt. A porban, a véres sárban, a levegőben és a még létező elmékben. Svenh ekkor döbben rá, hogy neki más feladatot kellett volna adni. Ő képes érzékelni más emberek érzelmeit, néha gondolatait. Sokáig pihen a keresztek árnyékában. A sugárúton az Istencsászár megcsúfolására fordított aquilát hordoznak fel s alá. - Nem segít nektek. Nem tud, nem mer segíteni. Egyedül vagytok a fájdalommal. Csak ti és az elmúlás. CHAOS, káosz, káosz, jer közénk, érints meg. Tipord el ellenfeleid általunk. Érints meg, jelölj meg, ne hagyj ártatlanul. Akarunk téged! Vártunk téged! Változtass meg, alakíts át. Ó, hatalmas istenei a káosznak… És így tovább. Akkor indult el megint az eső. Svenh az arcán érezte, ahogy a lassan lefolyó cseppek végigkúsznak az arcán. Szétmázolt egyet az arcán, utána lilás foltokat böngészett az ujjain. Most talán jósolok - gondolta. Én a káosz söpredékének ellensége vagyok. Akkor is ha haldoklom. Örökkön örökké. Érezte, ahogy a komisszár tanítása erőt önt belé. - Gyermekem, nem hagyom, hogy csalódj a komisszáromban-jött a gondolat váratlanul. Semmi sem állhat közénk. A legerősebb elme te vagy. Nem kéne itt fetrengened a sárban sebesült vállal. A te sorsod nem ez. Hanem, hogy egyik, vagy másik oldalon vihart gerjessz. Hallgasd az űr szavát és várj a sorodra. Várj a jelre. Svenh teljesen összezavarodott. Ez a hang... nevelőanyja hangja. Furcsa felhangokkal, de mégis csak az. Anlian sosem hangsúlyozott így. Az ő hangja mindig kedves volt. De ha ő azt mondja, hogy fel kell, hogy emelkedjek, akkor... egy kárminpiros villanás volt az utolsó, amit látott. SWUUUNG