Maledict Halugrás

A Valkűrök puskagolyókként hasították át az Esterus homályos atmoszféráját. Áramvonalas testük lángba borult és kaotikus rezgésbe kezdett, ez eltartott még néhány pillanatig majd abbamaradt mikor beértek a légkörbe. A kötelék nagyjából tíz vagy tizenkét hajót foglalt magába, bennük pedig marcona külsejű elysiaiak arra vártak, hogy végre ugorhassanak. A Valkűrök táncba kezdtek, gyomorforgató táncba, hogy elkerüljék a sorsukat mely a légvédelmi tűzben öltött alakot. Az ég tiszta volt és meg is fizették az árát az egyik Valkűr lángolva zuhanni kezdett hosszú füstoszlopot hagyva maga után. A távolban, nem messze az ugrási zónától szürkés felhők tornyosultak mogorván, olyanok voltak, mint a koszos bárányok a legelőn. A pilóták imái meghallgatásra találtak s a kötelék szélsebes vágtába kezdett, a felhők fölé vették az irányt. A háromszög hegyét adó hamuszürke hajóban sötét volt és a csendet is csak a turbina hangos zúgása törte meg. A Valkűr nem volt túl tágas hajó, de a katonák nem is ezért szerették. Legfeljebb tíz talán tizenhárom ember fért el benne, akik a gép végében kaptak helyet. A hajó közepében ülések sora biztosította a kényelmet, legalábbis ezt a célt szolgálták, de kényelmesnek nem lehetett nevezni őket. Tíz mindenre elszánt fiatal deszantos ült csöndben kifejezéstelen arccal a sötétbe bámulva. Az oly nyugodt, mégis oly félelmetes sötétbe, mely egyszer talán a vesztüket okozza. Köztük ült Oswald Dregaton is, egy jó vágású frissen előléptetett tizedes. Kissé szögletes arcát néhány kisebb vágás tarkította, száját szépen nyírt barna körszakáll övezte, barna szemei pedig semmit mondóan fürkészték a sötétet. Térdeivel Accatran-mintájú vadászpuskáját szorította bal karja az ölében pihenő nyomásbiztos sisakján volt, jobbja pedig a dögcédulája mögött megbúvó falevelet formáló ezüstszínű medált markolta, amin egy név állt: Sorona. Szerelme neve volt az, s a hajó megtelt vele. Gondolatait még a légörvényektől be-beremegő gép sem tudta elhessegetni. Látta gyönyörű tengerkék szemeit, hosszú fekete haját és hófehér bőrét. Már majdnem eltévedt gondolatai útvesztőjében, mikor a pilóták recsegve tudtukra adták, hogy itt az idő. A katonák morgolódva felálltak, ellenőrizték egymás felszerelését és az utasításra vártak. A rámpa szépen lassan dőlni kezdett a semmibe, hogy egyre többet mutasson a felhők tetejéből. Semmit sem lehetett látni csak a vastag felhőtakarót. A szél egyre erősebben fütyült a hajóban, a rámpa már majdnem teljesen eltűnt.
- Rendben, sorakozó! - kiáltotta katonáinak, akik követték az utasítást.
- Ha kiugrottam sorban utánam jöjjenek!
A rámpa teljesen lenyílt, a gyomra görcsbe rándult, ugrásnál mindig ezt érezte még akkor is, ha nem először csinálja. Felhúzta sisakját, amihez csatlakoztatta a respiratort nagyot nyelt végigfutott a hajó végéből kimeredező rámpán, majd az ismeretlen fehér óceánjába vetette magát. A felhő hideg volt és nedves, de szerencsére nem töltött el benne többet néhány másodpercnél, de az a néhány másodperc is elég volt arra, hogy a sisakja üvege teljesen bepárásodjon. Mikor átszakította a felhőpárnákat a hatalmas Venia bolyváros tárult a szemei elé. A monumentális tornyai fejükre fordított szögekként meredeztek az ég felé, de eltörpültek a több kilométer magas főtorony mellett, mely utat tört magának a felhőkön keresztül. A levegő hangosan zúgott egész teste körül, bár a sisak valamennyit tompított a zajból azt mégis hallani lehetett. A tizedes visszanézett, maga mögött a felhőkön áttörő társait látta, akik fegyvereiket szorították és hason zuhantak a föld felé pont úgy, mint ő. Körülöttük fekete füsthólyagok tarkították az eget melyek hangos robbanásokkal jelezték, hogy a káosz korcsai már várják őket. A légvédelmi ütegek ritmustalanul dörögtek odalent, dalukba nem sokkal később bekapcsolódtak a nehézstubberek is. Egy sorozat pont mellette húzott el darabokra szakítva egy szerencsétlen gárdistát. Véreső esett, testrészek szakadtak le a törzsekről s dermedve hullottak alá. A grav-ernyők ikerhajtóművei felsírtak és talpra fordították a katonákat, majd folyamatosan lassították őket. A város egyre közelebb volt, már tisztán kivehetők voltak az utcák és a romok is. A landolási zóna egy nagy tér volt, amibe négy irányból út futott. A teret alacsonyabb épületek ölelték körül, ideális hely volt a landoláshoz. A tizedes földet ért, olyan erővel, hogy majdnem orra bukott. A közelben már hallani lehetett a káosz harcosainak tébolyult rikácsolását, feléjük tartottak. Egyre többen értek földet volt aki egyben, volt aki darabokban. Úgy tizenöten lehettek már a talajon, mikor elszabadult a pokol. Az ellenség minden irányból rohant a deszantosok felé. Oswald ösztönösen a tér közepén elhelyezkedő kiszáradt kútba parancsolta őket. A kút közepén egy meggyalázott szárnyas szentet ábrázoló szobor állt, mely az ég felé mutatott pallosával. A gárdisták tüzet nyitottak, amit az eretnekek is viszonoztak. Gépkarabélyokkal és géppisztolyokkal lőttek, miközben egyre közeledtek a kút felé. Egymás hulláin léptek át, semmi jelét sem mutatták a félelemnek vagy a meghátrálásnak. Az éppen földet érő néhány elysiait lánckardok fogai tépték szét, egyet pedig egy másik gárdista égből zuhanó holtteste csapott agyon. A tizedes kezében hatalmasakat rúgott vadászpuskája miközben az ellenség sorait ritkította. Minden lövése után hörögve esett össze egy ellenséges katona, a sörétes lövedékek repeszei keresztül vágtak húson, csonton egyaránt. Feje fölött golyók suhantak el, körülötte katonák üvöltöztek, és Accatran-mintjájú lézerfegyverek vinnyogtak. Megcsonkított holttestek rogytak össze vérrel és belsőségekkel megöntözve a töredezett aszfaltot. De ők csak jöttek, mint a vágóhídra terelt állatok. A harc nem tartott tovább öt percnél, de ez alatt az öt perc alatt nyolc elysiai és vagy harminc, ha nem több kultista esett el. Talán a szentnek volt köszönhető hogy a kút védői közül senkit sem lőttek ki. A teret orrfacsaró bűz járta át, mindenfelé véres és megcsonkított holtestek hevertek, párat még rángatott az agyuk által utoljára kiadott parancs.
- Felcser! Felcser! – kiáltozott kétségbeesetten valaki a hullák között. Layrus az egyik szanitéc lihegve rohant a hang felé. Két másik katona közben leemelte a foszló tetemet a sebesültről, majd elborzadva hőköltek hátra mikor meglátták, hogy a sebesült jobb alkarja hiányzott, bal lábából pedig kilátszott a csont. Az orvos szorítókötéssel próbálta útját állni a csonkból patakzó vérnek, a sebesült fájdalmában többször felordított ezért egy adag morfiumot kapott, ami a vérben szétáramolva csillapította a fájdalmat. Néhány pillanatig szenvedett még aztán elájult.
- Tarts ki! Gyerünk, ne add fel! –lelkesítette a szanitéc, de a gárdista szíve feladta. Layrus a ledermedt két katona felé fordult majd komoran így szólt: - Vigyétek a többi mellé.
Felállt és elindult, hogy ellássa a többi sérültet. Oswald eközben szemével a hullákat pásztázta, szinte kivétel nélkül mind az egykori Bolygóvédelmi Erők katonái voltak. Szakadt homokszínű egyenruhát viseltek, itt-ott a káosz átkozott szimbólumaival és fémtüskékkel díszítve, arcukat fekete baljósan vigyorgó koponya alakú sisak vagy gázmaszk takarta. Lépései nyomán csontok roppantak, majd a következő pillanatban valami megakadályozta a lépésben, egy erős hideg szorítást érzett a bal bokályánál. Megfordult és egy már majdnem halott eretnek feküdt a földön, másik kezével a lézerpisztolyáért nyúlt. Nem habozott, megeresztett egy lövést és a sörétek darabokra szakították a korcs koponyájának nagy részét. Odament a kúthoz leült a szélére, hogy lecsatolja a kimerült grav-ernyőt és sisakjáról a respiratort, fegyverébe pedig egyesével vörös henger alakú golyókat töltött, már vagy századszorra csinálta talán csukott szemmel is menne már neki. A gárdisták körbejártak és közben szitkozódva takarították el a holttesteket. Időközben a 91. ezred első századának maradék katonája is földet ért, a tér megtelt elysiaiakkal, akik pedig hanggal és dohányfüsttel töltötték meg a levegőt.
- Dregaton! – hallatszott az ismerős kiáltás, amire feleszmélt és elindult a hang irányába.
- Százados úr! – szalutált a nagydarab Alfons századosnak, majd szemével végigmérte. A tiszt felszerelése nem sokban különbözött a többi baka szürke héjpáncéljától, talán csak annyiban hogy sisakját egy függőleges sárga csík díszítette két vörössel a szélén, bal vállapján pedig egy gonoszan néző fehér koponya volt zöld koszorúval körülölelve.
- Figyeljen ide. A tisztek nagy részét még landolás előtt kilőtték, ezért több szakaszt fog irányítani. Megkapja a negyedik és az ötödiket a magáé mellé. – százados felhajtotta sisakja fekete üvegét, megpróbált szemkontaktust teremteni. Oswald is így tett, s mélyen a százados zöld szemeibe nézett. Látta bennük az évek talán évtizedek gyötrelmes harcait, amiknek az arcán több forradás is emléket állított.
- Igenis, uram! – bólintott meglepetten a katona.
- Mint ahogy azt maga is észrevette ezek a rohadékok folyamatosan tüzelik a gépeinket. Ezért a haditengerészet közölte, hogy ilyen tűzben nem dobják le az ellátmányt!– mondta kissé dühödten a százados – Ha rajtunk ütnek egy nagyobb erővel, akkor hatalmas szarban vagyunk.
- Nem lenne szerencsés még egy támadás.
- Nem bizony! – mosolyodott el, majd egy adattömböt húzott elő a hátsó zsebéből és folytatta – a légi felderítés szerint, innen néhány kilométerre van a tüzérség központja és lőszerraktára. A maga feladata lesz, hogy megsemmisítse azt az átkozott helyet, addig mi védjük a landolási zónát. Szedje össze a katonáit, és azonnal induljanak!
- Uram, de én még nem… - mondta zavartan.
- Nincs semmi de! Megtudja csinálni, ez parancs! Most pedig leléphet.
- Értettem! – tisztelgett majd hátat fordított Alfonsnak.
- Ja és még valami, ezt majdnem elfelejtettem. – Oswald visszanézett a borostás századosra, aki az adattömböt nyújtotta felé majd így szólt: – Erre még szüksége lehet!
- Köszönöm uram! – a százados bólintott, majd figyelte az elhaladó gárdistát.
Kicsit meglepte a dolog, és nem is szívesen vállalta nem szerette ha életek függtek a parancsaitól, de nem volt mit tenni, a Császár is ezt akarta és az ő akarata minden fölött áll. Elővette az adattömböt, hogy jobban szemügyre vegye a térképet. A szögletes képernyőn megjelent a város madártávlatból, a szürke beton és adamantiumtengert utcák és terek hasították darabokra. Az egyik téren egy zöld Aquilla jelezte az adattömb pozícióját. A tizedes egy gomb lenyomásával eltávolodott a szimbólumtól, s észak-kelet felé mozgatta a térképet. Egy hatalmas falakkal és tornyokkal körbevett épület együttest látott, ami körül megannyi kis épület sorakozott. A fegyverraktár volt az, de sokkal keményebben védettnek tűnt, mint amire számított. Ide nem lesz elég harminc ember… - gondolta. Még néhány percig a térképet bámulta a lehető legjobb útvonal után kutatva, aztán az egyik zsebébe csúsztatta a szerkezetet.
- Egyes, négyes és ötös szakasz, ide hozzám! – üvöltötte levegőbe emelt karral, s a katonák szalutálva köré gyűltek. Oswald a szürke testgyűrű közepén állt, úgy tűnt minden szem rámered, de a szemeket takaró fekete védőüvegek miatt nehéz volt megmondani.
- A nevem Oswald Dregaton tizedes. A négyes és ötös szakasz mától hozzám tartozik, mivel a vezetőik elestek.
- Igen, uram ezt már tudjuk. – jegyezte meg cinikusan valaki a hátsó sorból.
- Igazán? Mi a neve katona? – a kérdésre egy mokány meltafegyverrel felszerelt katona lépett elő.
- A nevem Arnol Gaslick a negyedik szakasztól uram, - tisztelgett- de mindenki csak gnómnak hív.
- Hmm gnóm, találó. – mondta gúnyos hangnemben, kicsit közelebb hajolt és folytatta – és azt tudja-e hogy hova fogunk menni?
- Ő… Nem uram. – rázta a fejét.
- Akkor elárulom, ha nem bánja. Tehát, a légi felderítés és az orbitális képek szerint, néhány kilométerrel észak-nyugatra van egy jól őrzött fegyverraktár, ahol elvileg a tüzérségük központja és muníciója található.
- Elvileg, uram? – kérdezte Ishamel az első szakasz lángszórósa, a helyzetet kihasználva a megszeppent Arnol hátrált, majd eltűnt társai közt.
- Igen, elvileg. A mi feladatunk lesz, hogy kiderítsük és elpusztítsuk a létesítményt. Minden világos? Van kérdés?
- Van… uram. Mi lesz, ha nem sikerül? - kérdezte Layrus.
- Akkor a század utánpótlás nélkül marad.
- Nagyszerű! Tehát rajtunk múlik a további akció kimenetele. – a felcser hangja kétségbeeséssel volt átitatva.
- Valahogy úgy, de sikerülni fog, ne féljenek. És most menjenek, kapják össze magukat mondjanak el egy imát, mert ez kemény lesz!
Nem sokkal később már egy csoportba tömörült a három szakasz. Oswald az élükre állt és végignézett katonáin. Huszonnyolc harcedzett elysiai deszantost látott, akik közül talán a fele, ha visszatér, ha egyáltalán valaki vissza fog térni. A csapat tagjai szinte mind fiatalabbak voltak, mint az élükön álló tizedes. Otthon lenne a helyük Elysián, nem pedig egy Császár háta mögötti bolygón, ahol valószínűleg a biztos halál vár majd rájuk. Ilyenkor átkozta azt a pillanatot, amikor előléptették.
- Rendben, akkor indulás!
A katonák csendben követték vezetőjüket és közben szemeikkel ellenségek után kutattak. Az utca csendes volt, talán túl csendes is. Csak a távolban monotonul dörgő ágyúk visszhangjai csapódtak le a házak falairól, a falakról melyek egykoron megannyi embert óvtak szerető szülőként. Most azonban tökéletesek voltak arra, hogy a káosz korcsai elbarikádozzák magukat bennük. Bár a birodalmi tüzérség heteken át ostorozta a környéket, mégis oly sok ház maradt szinte érintetlenül és ez aggodalomra adott okot. A csapat már nagyjából tíz perce masírozott töretlenül, adamantiumszürke páncélzatuk és szürke terepszínű ugróruháik tökéletesen egybeolvadtak környezettel, gyakorlatlan szemnek időbe tellett észrevenni őket. A baljós jelek sokasodtak, egyre több holttest és szimbólum keresztezte útjukat s a visszhang is erősödött. Oswald rosszat sejtett, ezért megállásra intette embereit.
- Corvus, Tankred ide hozzám!
- Uram! – lépett elő a két vékony mesterlövész.
- Menjenek előre és nézzenek körül, sisakrádión tartjuk a kapcsolatot.
- Parancs! – biccentett Tankred, majd a visszhang vélt irányába kezdtek futni.
A két mesterlövész sunyin behúzott nyakkal mászott át a törmelékkupacokon és bombatölcséreken majd tátott szájjal bámultak maguk elé. Amit láttak borzalmas volt, borzalmasabb, mint bármelyik rémálom és gyomorforgatóbb, mint bármelyik csata. Szerte az utcán és még a házakon is káoszszimbólumokra feszített rothadó holttestek voltak, a megannyi seb és csonkítás arról árulkodott, hogy hosszan és fájdalmasan kínozták őket, míg el nem jött értük a megváltó halál, hogy aztán pusztán elrettentés céljából kiaggassák őket, mint valami jelzőtáblákat. Mind hűségesek voltak a Császárhoz, s így kellett fizetniük érte. A káosz ocsmány birodalma volt ez, nem fért hozzá kétség. Corvus szemei elkerekedtek, néhány másodpercig még bámulta a szörnyű hekatombát, de gyomra már nem bírta. A másik mesterlövész közben védőlitániákat mormolt magában és reménykedett, hogy ezzel elűzi a rontó szellemeket, de nem így történt. Tankred meglökte társát, az biccentett neki majd tekintetüket a földre szegezve tovább álltak. A Nap már lemenőben volt, a bolygó gyors forgása miatt hamar eltűnt a távoli tornyok között, már csak néhány sugara nyaldosta az utcát. A két elysiai egy jobb állapotban lévő házba vette be magát és az egyik ablakból a távolt fürkészték. A harmadik emeletig jutottak, mert tovább már lehetetlenség volt feljutni a birodalmi tüzéreknek hála. Nem messze már látszottak az ellenséges ütegek sárga torkolattüzei, melyek lassan egybeolvadtak a vérző nap fényével. A lövések egy percig sem szüneteltek talán már ők sem tudták, hogy mire is lőnek valójában, de a káoszban - természetéből adódóan - nem volt helye a logikának.

Oswald nagyokat kortyolt kulacsából, a víz hűvösen cirógatta ajkait és torkát, egy pillanatra otthon érezte magát. Az út szélén ülő katonák páncéljain meg-megcsillantak a Nap utolsó sugarai s messziről, fényben fürdőző vízköpőknek látszottak. A tizedes fejében honoló csöndet sisakrádiója zúgása törte meg. Az interferenciának köszönhetően csak szófoszlányokat hallott, de a kakofóniából sikerült kivennie Corvus hangját, majd kis idő múlva azt is, hogy tovább mehetnek. Erőltetett menetben mentek a fokozatosan nehezedő terepen addig, amíg el nem érték azt a borzasztó helyet. A deszantosok kétségbeesett arcokkal tekintettek maguk köré, bár a látvány undorító volt mégis vonzotta az ember tekintetét. Oswald próbálta lesütni fejét de az nem engedelmeskedett neki. újra és újra utat talált magának a tetemekhez.
- Mi… miféle őrült elme képes ilyet tenni? – hangzott a kérdés, ami úgy koppant a házak falán, hogy azt már talán hallani is lehetett. De a válasz váratott magára. Egyik gárdistának sem tűnt fel, hogy már percek óta egyhelyben ácsorognak. Sokan elhányták magukat, mások pedig a szemeiket takarták, de nem értek vele sokat, mert a látottak a halálukig üldözni fogják őket. A csapat vezetője megrázta a fejét, katonáira üvöltött, akik még haboztak egy pillanatig majd feleszméltek. Legszívesebben felégettette volna az összes hullát, de nem kockáztathatta, hogy észrevegyék őket. Még haladtak úgy húsz métert mikor Corvus lépett elő a sötétből, a katonák rátartották a fegyvereiket, majd mikor meglátták, hogy baráttal van dolguk leengedték őket.
- Uram, - szalutált a mesterlövész - úgy kétszáz méterre az utca végén van egy kereszteződés, és egy fal meg néhány torony. – mondta a katona lényegre törően, aminek Oswald most kifejezetten örült.
- A raktár. – vágott közbe.
- Így van uram.
- Nem tudják, mire lőnek?
- Hát nehéz megmondani. valószínűleg vaktában lövöldöznek, hogy lassítsák a keleten betörőket.
- Hmm, meglehet. Maga szerint be tudjuk venni a létesítményt?
- Harminc emberrel? Hát nem tudom uram, ha megvárjuk az éjszakát elképzelhető.
- Igen én is erre gondoltam, most pedig vigyen a társához!
A parancsot hallva Corvus bólintott, majd az utca baloldalán elhelyezkedő épület felé vezette társait. A katonák bakancsai alatt törmelékek csikorogtak, ahogy beléptek a kiégett létesítménybe. Az építmény kongott az ürességtől, szürke repedezett falairól minden egyes pisszenés visszaverődött. A mesterlövész egy sötét folyosóba terelte társait, aminek a végén egy lépcső volt. Balra és jobbra pedig üres ajtókeretek jelezték, hogy egykor itt emberek éltek. A következő szint még barátságtalanabb volt, mint az előző, ennek a falai már tűztől perzseltek és véresek voltak gondolni sem mertek rá, hogy mi történhetett itt. Még egy folyosó és még egy lépcsősor épp olyan, mint az előző. Felértek a harmadik szintre aztán be az egyik jobbra elhelyezkedő ajtón, hűvös szobában találták magukat, ahol az egyik gótikus ablaknál Tankred kuporgott távcsővel a kezében, a sarokban pedig kék kis lámpás világított, mely körül megannyi éjjeli rovar járta keringőjét. Mikor észrevette hogy a tizedes belépett felállt és tisztelgett.
- Lufus, kutassák át az épületet! – nézett hátra a válla fölött Oswald, a nagydarab katonára.
- Úgy lesz, uram! – a gárdista továbbadta a parancsot, majd a csapat eltűnt az épületben. A szobában már csak a két mesterlövész volt és a tizedes.
- Mi a helyzet? Észrevett valami szokatlant? - szegezte a kérdést a fiatal Tankredhez.
- Nem, uram. Eddig... – mondta olyan halkan, hogy a szél fütyülése talán el is nyomta válasza végét.
- Semmi mozgolódás vagy szervezkedés?
- Sajnos innen nem tudom megmondani uram, mert a bázis nagy része takarásban van. Nézze csak meg. – nyújtotta a távcsövét. Oswald elvette majd az ablakhoz ment, és egyik szeméhez tartotta a hosszúkás cső alakú szerkezetet, amin már be volt kapcsolva az éjjellátó. Zöld beteges fényben tündökölt a világ, az egész olyan volt, mint egy álom. A zöld házak között megtalálta a falat és annak kapuját. Elemelte a szeme elől a távcsövet majd így szólt:
- Már csak egy jó terv kell és indulhatunk.

Axelus odalépett az egyik vaskos adamantium ajtóhoz, ami a pinceszinten volt.
- Félre! – intett fejével a balján álló Ishmaelnek. A lézervágó hangos sikítással kapott a fémbe, hangja olyan volt, mint mikor több száz lézerfegyvert sütnek el egyszerre. A vastag citromsárga nyaláb átvágott a legkeményebb anyagon is. Az adamantium fehéren izzott, ahogy az ajtó szélén elhelyezkedő heg egyre hosszabb lett. A férfi egy majdnem emberméretű téglalapot vágott az ajtóba, mikor elkészült vele, egy erős rúgással bedöntötte a darabot s az nagyot huppant a másik oldalon. A két katona orrát fullasztó szag csapta meg, amit a vágásokon keresztül nem éreztek, mert elnyomta az olvadt fém illata. Mindketten köhögni kezdtek és felszaladtak a földszintre. Maguk mögött gyorsan becsapták az ajtót, hogy az anyag ne jusson fel.
- Mi az? Mit találtatok? – kérdezte sürgetve Lufus.
- Nem... Nem tudom, talán mérges gáz. – válaszolta Axelus, miközben folyamatosan köhécselt. A következő pillanatban nagy adag vért köpött a földre.
- Layrus! – hívta Lufus a szanitécet. Mire a felcser odaért a térdelő Axelus előtt már egy egész vértócsa csordogált.
- Mi történt?
- Éppen a lenti ajtót vágtuk ki, amikor valami furcsa szagú dologtól mindketten köhögni kezdtünk. – válaszolta Ishmael aki már csak néhányat köhécselt.
- Mérges gáz... – közben próbálta lefogni a vergődő katonát, de valamiért ellenkezett s folyamatosan fuldoklott és vért hányt. Lufus segített a szanitécnek, aki közben egy kis palackot vett elő a táskájából. A kulacsot a katona szájához tartotta, majd beleöntötte a fehér folyadékot.
- Ettől jobban lesz. – hangjában keveredett az izgalom és a fáradtság. Lufus bólintott neki, majd hátralépett a fekvő Axelus-tól. Aki elgémberedetten feküdt a földön, s bár szemei nyitva voltak mégsem volt magánál.
- Rendben vagy haver? – nézett Ishmaelre.
- Én hogyhogy nem jártam így? – kérdezte ijedten.
- Mert ő túl nagy adagot kapott a gázból, valószínűleg már akkor azt szívta miközben az ajtót vágta.
- Értem. És mikor fog felkelni?
- Nem tudom valószínűleg néhány óra múlva, de az is lehet hogy napok vagy hetek múlva. Csak tőle és a Császártól függ. Lufus, mond meg Dregatonnak hogy vissza kell szállítani őt a térre, mert ha jól sejtem nemsokára támadunk.
- Rendben. – biccentett majd elszelelt.

- Tehát akkor a maguk fe...
- Uram! – szakította félbe Lufus a tizedest- valamiféle gázt találtak a legalsó szinten és Axelus majdnem, bedobta a kulcsot.
- Hogy micsoda?
- Igen, uram – szalutált – Layrus szerint napok is eltelhetnek, mire egyáltalán felébred a kómából.
- Tökéletes időzítés! Így is kevesen vagyunk. – sóhajtott dühösen Oswald – Na jó, küldjön vissza két embert a táborba és nézzenek körbe odalent.
- Parancs!
- Hol is tartottam? Ja igen. Tehát...

Nem sokkal később Lufus és három társa alatt zengett a lépcső. Arcukat a sisakhoz csatolt háromszög alakú respirator fedte, aminek hála meg sem érezték a gázt. S bár a szagát nem érezték, mégis úgy tűnt, mintha látnák fodrozódni. Fegyverekkel a kézben léptek be a feltört helyiségbe. A sötét nagyméretű szoba egyik sarkában egy generátor zümmögött és mind a négy falon és valószínűleg a dobozokban is fegyverek sorakoztak. Tárak, bombák, hevederek annyi amennyi egy kisebb hadseregnek is elegendő lenne. A sisakba épített éjjellátónak hála mindent láttak. Lufus figyelmét néhány nyitott palack keltette föl, valószínűleg ebből szivárgott a gáz. Odalépett az egyikhez hogy szemügyre vegye, de sehol sem látott rajta felületi sérülést, jobban átvizsgálta őket és észrevette, hogy mindről hiányzik a szelepsapka. Nem szivárgás volt ez, hanem csapda hogy távol tartsák a hívatlan vendégeket.
- Okos, nagyon okos. – jegyezte meg gúnyosan, de a gázmaszk miatt egészen másképp hallatszott.
- Aknázzuk alá a helyet!
Lufus elővett néhány gránátot és különböző dolgokra kötötte rá őket, hogy ha majd valaki elmozdítja az adott tárgyat, akkor azzal együtt megy a pokolra. A társai is követték a példáját.
- A saját szarotokban fogtok megfulladni! – nevetett fel Lufus és a többiek is osztoztak az örömében.
Miután feljöttek, bereteszelték az ajtót maguk mögött és várták az eligazítást. Nem is kellett rá sokat várni, Oswald magához hivatta Lufust, elmagyarázta neki és még néhány gárdistának a tervet, akik aztán tovább adták a többieknek. A tizedes halkan lépdelt lefelé a lépcsőkön és összeszedte lazsáló embereit. Kint felsorakoztak az utcán, utoljára még ellenőrizték fegyvereiket és bekapcsolták az éjjellátókat, majd elindultak a fal felé. A két mesterlövész még várt egy darabig, hogy aztán árnyakként kövessék a csapatot, és ha arra kerül a sor, cselekedjenek. A szakasz ék alakzatban, futólépésben haladt. Mindenki görnyedt háttal, hogy még véletlenül se szúrják ki őket, amire így is csekély esély volt a vak sötétben. Minden lépéssel egyre erősödtek a lövegek hangjai, már a falak is beleremegtek. Tisztán látszott a torony keresőfénye mely éhes keselyűként pásztázta az utcát és a házakat. Látszott a fal is amin lehetetlennek tűnt átkelni, az úgy öt méteres tetejét szögesdrót és káosztrófeák tömkelege borította. A hatalmas kapu pedig tömör adamantium volt, talán még egy Leman Russ sem bírta volna áttörni. Oswald félt, sőt rettegett s bár nagyon jól leplezte legbelül féregként rágta szét a tudat, hogy a halálba megy katonáival. Próbálta elnyomni gondolatait de azok újra előjöttek. Már várta az összecsapást, mert ott végre kiderül, hogy győzedelmeskedik-e a józanész a káosszal szemben vagy alulmarad. Néhány karjelzéssel fedezékbe parancsolta katonáit, az út két oldalán helyezkedtek el. A velőtrázó zaj már annyira elviselhetetlen volt hogy egymást sem hallották. Oswald a két lopakodó mesterlövészre nézett majd a toronyra mutatott, bólintással jelezték, hogy tudják a dolgukat. A fénycsóva időnkét megvilágította a falat, ami mögött kuporodtak, s egy pillanatra a romok sziluettjei vették körül őket. A fény minden kis lyukon átszűrődött. Corvus az egyik bombatölcsérbe hasalt, letámasztotta mesterlövészpuskáját, ami leginkább egy átalakított lézerpuskának nézett ki távcsővel a tetején, ami szokatlanul elöl a hordfogantyú helyén kapott helyet. Tankred is eggyé vált már a sötétséggel. Corvus kifújta az összes levegőjét, célba vette a tornyot és elsütötte a fegyvert. A sárga fénycsóva szublimálta a keresőfényt irányító eretnek koponyáját. Az első lézert egy újabb követte, amit Tankred indított útjára s a stubber kezelője élettelenül hullott le a toronyból. Hat-hét katona üvöltve rohant a kapu felé majd megálltak és gránátokkal kezdték megszórni a túloldalt. A robbanások épp hogy csak meghallatszottak az ütegek mellett. Néhány gránátot még átdobtak aztán fedezékbe siettek. Nem sokkal később monumentális kapu beremegett és szépen lassan ereszkedni kezdett. A katonák is összerezzentek, mikor látták hogy bevált a csali.
- Készülj! – kiáltotta Oswald, de a hangját elnyelte a hangzavar.
Néhány feszült másodperc következett, mikor leért a kapu egy pillanatra mintha csend lett volna. Legalábbis a katonák fejében csend volt addig, amíg meg nem látták a kapun kiözönlő kultisták áradatát. Sokszor annyian voltak, mint az elysiaiak. Egy röpke másodpercig még döbbenten nézték őket, majd tüzet nyitottak. A citromsárga lézerek belekaptak az özönlő tömegbe, minden sugár nyomát egy-egy meglékelt koponya vagy egy lyukas testrész jelezte. Az első sorokat pillanatok alatt lekaszálták. De a tömeg olyan volt, mint egy hatalmas élő organizmus, mely folyamatosan regenerálódik. Az eretnekeknek arra sem nagyon volt idejük, hogy felfogják, merről lőnek máris meghaltak. Eleinte nem is igazán lőttek vissza, de mikor már kellő közelségbe kerültek akkor, viszont halálos tüzet zúdítottak a gárdistákra. Arnol az elsők között esett el fejét egy vörös lézersugár lyukasztotta ki. A tömött sorok minden tárcserével és minden másodpercnyi késlekedéssel egyre közelebb kerültek. Ishmael röhögve küldött egy hatalmas lángnyelvet a tömegbe, mely legalább hét korcsot égetett szénné. Úgy tűnt mintha élvezné, amit csinál. Mikor az ellenség már húsz méteren belül volt a gárdisták visszavonultak, s közben gránátesővel fedezték magukat. Néhány gránát a lézerpuska alsó második csövéből repült a tömegbe, bár nem volt olyan erős, mint a rendes kézigránát egy ekkora tömeg esetében így is több életet ki tudott oltani. Oswald folyamatosan hátrált közben pedig fegyvere elsütő billentyűjét rángatta, a fegyver félautomata volt ezért nem kellett a felhúzással bajlódni. Lufus forró plazmalövedékeket küldött a tömegbe amíg az maga alá nem temette. Sokan meghaltak már a csapatból is, de veszteségük jelentéktelen volt az ellenségéhez képest. A néhány letelepített akna beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Darabokra szakított megannyi ellenséget. Mikor egy hatalmas törmelékkupacon hátráltak át, úgy tűnt, hogy a kultisták lelassítanak, és fedezékbe vonulnak, biztos rájöttek arra, hogyha így folytatják, felőrlik őket. Oswald és emberei a kupac mögül tüzeltek, a csapatból nagyjából tízen estek el. Az eddig seregnyi harcosból most már csak harminc-harmincöt maradt talpon. A tizedes remegő kézzel adagolta fegyverébe a lőszert, csak másodikra talált bele a lyukba, néhányat pedig el is ejtett. Layrus meglepetten nézett Oswaldra, de nem tartotta gyengének, háborúban még a legkeményebb emberek is képesek maguk alá vizelni. És ő is rettegett, mint mindenki. A csata hevessége alább hagyott és az elysiaiak most egy előnyösebb pozícióba kerültek. Először tűnt úgy hogy fordult a kocka. Vörös lézerek és golyók csapódtak a törmelék kupacba, itt-ott robbant néhány gránát is, törmelékesőt zúdítva a katonákra. A tizedes kihajolt majd egy vörös lézercsík szántotta végig sisakja jobb oldalát. Egy pillanatra érezte a fénycsóva melegségét. Hálát adott a Császárnak, hogy a lézer csak súrolta. Célra emelte fegyverét és megeresztett néhány lövést, az egyik egy éppen rohamozó katona vállát szakította darabokra. A szanitéc közben a hátuk mögött a sebesülteket látta el és csak nagyritkán csatlakozott a tűzharcba. A sebesültek között volt Tankred is, aki egy jókora repeszt kapott a gyomrába. A muníció már fogytán volt, néhányan teljesen ki is ürültek. Mindössze tíz vagy annál is kevesebb eretnek volt már. Oswald intett a katonáinak hogy ne lőjenek, és húzódjanak be a fedezék mögé. A kultisták visszavonulást szaglálva előjöttek a fedezékeik mögül és elindultak a gárdisták felé. Már csak néhány méter választotta el őket a kupactól, mikor hatalmas hangorkán keretében lefelé futottak az elysiaiak. A kultisták ellen volt a sötétség és a meglepetés ereje is. Oswald nekirohant az egyiknek és egy erős vágással elmetszette a gyomrát, majd a dőlő korcsba mélyesztette a pengét. Két gárdistát azonban mégis sikerült megsebesíteniük, a győzelem akkor is az övék volt. Keserédes volt, édes, mint minden győzelem, de keserű a nagy veszteségek miatt. Nem volt kedvük ünnepelni, mert a háborúnak még korántsem volt vége, sőt még csak most kezdődött igazán.
- Layrus maradjon itt a sebesültekkel! Mi behatolunk a táborba! - a szanitéc csak szótagokat hallott a parancsból de így is megértette.
A tizenkét még sértetlen katona futva loholt a kapu felé. Mindannyian fáradtak voltak már, de a parancsot teljesíteni kell, különben nem érik meg a reggelt. A szürke kapu szépen lassan felfelé kúszott a földből, sietniük kellett, hogy átjussanak rajta. Oswald rálépett széles tetejére és egy könnyed mozdulattal már a túloldalon is találta magát. Volt viszont olyan is, akinek háromméteres magasságból kellett leugrania. Kelepcébe kerültek. A hatalmas területet megannyi kráter és épület maradvány borította, látszott hogy a Keselyűk próbálták a földdel egyenlővé tenni a helyet, de nem jártak sikerrel. Balra egy hatalmas hangár volt, ahol a lőszert tárolták. Jobbra pedig végeláthatatlan messziségig, légvédelmi ütegek egész erdeje terült el. Megannyi manticore rakétaplatform és stubber fordult a csillagos ég felé. A táj kihalt volt, a lövegek közül már csak alig dörgött néhány, a többi kezelője minden bizonnyal elesett a rohamban. A levegőben puskapor erős szaga terjengett, halovány fátylat vont világra. Elérték a hangár bejáratát, az óriási csarnokban milliószámra tornyosultak a különböző kaliberű légvédelmi és földrengető gránátok.
- Pusztítsuk el a helyet!
- Szívemből szólt, uram!
Megjegyzésével Ishmael egy halvány mosolyt csalt a tizedes arcára. Míg a katonák a bombákkal vacakoltak, Oswald egy panelt keresett, amivel le tudja engedni a kaput. Talált is egy szürke koszos panelt. Mikor közelebb lépett hozzá egy sebesült káoszharcos ugrott felé, de egy citromsárga lézernyaláb hátrarepítette. A sugár másik végén Layrus ált a tizedes ránézett és elismerően biccentett neki a szanitéc viszonozta, és egyedül hagyta a főnökét. A panelen két gomb volt és mindkettő mellett egy-egy ellenkező irányba mutató nyíl volt. Megnyomta az egyiket és a kapu süllyedni kezdett a földbe. Miután a katonák végeztek az aláaknázással, aktiválták a bombákat és futva menekültek a helyszínről. Öt perc se, több se kevesebb. Úgy száz méterre voltak már, mikor a hangár hatalmas tűzijáték keretében a levegőbe repült. A robbanás olyan hangos volt hogy az egész éter beleremegett. A lobogó tűz megvilágította az éjszaka sötétjét a fekete gomolygó füst, pedig eltakarta a csillagokat. Aki a fal mögött tartózkodott azzal vagy a robbanás ereje vagy a törmelékeső végzett. A katonák elégedetten fordítottak hátat a pokol tornácának, de épphogy lépni akartak statikus sistergés törte meg a csendet.

Fájdalom, halál és vér. Őrületes sikolyok, régi csaták képei. Villódzó fények, bennük arcok, fájdalomtól terhes, kísérteties arcok. Oly szürreális az egész, akár egy színjáték. Egy alak lépett ki a ködből ismerős sziluettel. Egy szakadt elysiai, testét véres sebek tarkították és az egyenruha is csak cafatokban lógott róla. Alfons százados volt az, s fennakadt szemekkel túlvilági hangon suttogott valamit. A suttogása egyre erősödött. Meg fogtok halni... Mind meghaltok... Csak ezt ismételgette, egyre torzabb és erősebb hangnemben. Egy pillanat múlva, talán az egész ezred mögötte állt, lassú léptekkel közeledtek. A szürke emberáradat folytatta, amit a százados elkezdett. A dobhártyaszaggató zaj egyre elviselhetetlenebbé vált, majd valaki Oswald vezetéknevét mondogatta, tiszta csengő hangon. Lihegve riadt fel álmából, az egésznek olyan gyorsan lett vége, ahogy elkezdődött. Sós izzadtságcseppek gördültek arcáról, hogy megitassák a szomjazó aszfaltot. Egy katona állt mellette, szalutált és halkan így szólt:
- Alfons százados hivatja.
A tizedes biccentéssel válaszolt, feltápászkodott és elindult a százados helye felé. Az ellátmány már megérkezett egy ideje és a harmadik század is csatlakozott. A korom sötétben csak a cigaretták végein izzó parázsfoltok jelezték a katonák hollétét. De csak azokét, akik dohányoztak. A százados elé állt, aki egy fémdobozon ült egy bögre „kávé” társaságában. Testét beteges fény derengte körül. Hasonlított egy dicsfényben tündöklő szentre.
- Uram! – csapta össze bokáit és tisztelgésre emelte jobbját.
- Szeretnék még egyszer gratulálni. Szép munkát végzett katona!
- Köszönöm uram!
- Ugye tudja, hogy ezért előléptetés jár? – kérdezte mosolyogva.
- Az igazat megvallva nem ezért tettem, de sejtettem, hogyha sikerül azt honorálni fogja.
Alfons elnevette magát.
- Látom a maga önbizalma is a helyén van! Na de nem is ezért hívtam ide igazából. A Vostroyai 9. ezred elfoglalta az 57-es szektort. A mi kettes és négyes századunk pedig körülzárta a főtornyot, de folyamatosan támadják őket – nagyot kortyolt koffeinkivonatából – és a segítségünket kérik. Mihelyst felkel a nap el kell indulnunk, mielőtt még késő lenne.
Oswald arcára meglepettség ült de gondolkodás nélkül folytatta:
- Milyen ellenállásra lehet számítani?
- Készüljön fel a legrosszabbra. Phlax! – a név hallatán egy fiatal tiszt egy sisakot és két váll lapot nyújtott a tizedes felé. Oswald habozott, aztán elvette. Alfons felállt és gratulálásképp kezet rázott az álmos katonával. Álmos volt, de a vad álmok miatt nem próbált meg még egyszer elaludni.
- A karrierje kezdete, őrmester. Holnap ismét bizonyíthatja a Császár iránti hűségét. Leléphet!
- Értettem, uram!
Miután elment, levette lézerperzselt sisakját és kopott váll lapjait. Kezében kincsként forgatta az új holmikat. A jobb váll lapon a század száma volt látható, a balon pedig az imperialis, a bátrak szimbóluma. A sisak ugyanúgy nézett ki, mint az előző csak egy fehér csík szelte félbe. Mikor felhúzta egy pillanatig büszkeség és öröm járta át a lelkét, de hamar rájött hogy az új rangjával még több emberéletért fog majd felelni. Leült a kút szélére és az égre tekintett. A hideg űrbe melyet csillagok fényei ragyogtak be, mint gyertyák a jéghideg kripták mélyeit. Szinte minden csillaghoz tartozott bolygó is, amin talán emberek is éltek s a bolygók közül talán az egyik az Elysia. Az otthona melyen Sorona él. Hányszor megbánta már hogy otthagyta, hányszor suttogta nevét a szélbe. Úgy érezte magát, mint egy rovar, aminek letépték az egyik szárnyát. S bár életképes maradt félszárnnyal is, repülni többé már sosem fog tudni. Gondolatfonalát egy mellé ülő katona szakította el. A gárdistára nézett, sisakján fehér négyzetben egy vörös kereszt volt. Egyből tudta hogy ki az.
- Miért nem alszik uram? - kérdezte Layrus.
- Nem tudok. – köpte a szavakat unottan.
- Én sem, folyton az otthon jár az eszemben.
- Tudom, mit érez.
- Mivel foglalkozott odahaza? Ha szabad megkérdeznem.
- Az apámmal növényeket és állatokat tenyésztettünk.
Idővel egyre többen csatlakoztak a beszélgetésbe, mindenki kapott szót. Régi szép emlékekről, kocsmai verekedésekről, nőkről szólt az eszmecsere. Bár nem sok kedve volt beszélgetni, most mégis örömmel hallgatta emberei komikus vagy olykor szomorú történeteit. És örült, annak hogy a Birodalom egy ilyen távoli szegletébe tudják varázsolni az otthon hangulatát. A landolási zónát sikerült jól bevédeni, minden út szélére jutott egy-egy nehéz-sorozatvető. Az otromba fegyvert két ember kezelte, az egyik ügyelt a töltésre és célt keresett, míg a másik osztotta a halált. Éjszaka viszont csak egyikük maradt a fegyvernél, hogy a másik aludhasson. Néhány órával később meghasadt az ég. Halovány fénycsóvák hadakoztak a sötéttel pont úgy, mint a Birodalom az ellenségeivel. A csapatok felsorakoztak, majd alakzatba rendeződtek. Legelöl mentek az őrszemek, mögöttük középen Alfons szakasza, kettő másikkal az oldalain. A legvédettebb helyen, a sereg közepén a nehézfegyveresek, minden irányból szakaszok biztosították őket. A nehézfegyverek fontos szerepet játszottak az elysiai haderőben, mert az őrszemeken kívül ezek voltak az egyetlen komolyabb tűzerőt képviselő egységek. Oswald, Alfons jobboldalán ment szakaszával. A hajnali fényben megcsillantak a harmatos, szürke uniformisok. A széles utca bakancs léptektől volt zajos. Úgy tűnt, hogy maga az aszfalt hömpölyög. A távolban látszott a gigantikus főtorony, ami árnyékot vetett a város egy részére. Kitartóan ostromolta az ég alját, akár a légvédelmi ütegek. Orma vadul szikrázott a nap sugaraitól. Disszonáns sistergés és kántálás hallatszott. A hang parazitaként furakodott a katonák hallójárataiba, és kongatta meg dobhártyáikat. Az élősködő görcsös aggodalmat festett az arcukra.
- Mi a fene ez?! – kiáltott fel valaki.
- Sisakrádiókat lekapcsolni! – utasította katonáit Oswald.
Ahogy teljesítették a parancsot az őrületnek vége lett. A káosz szolgái gyakran zavarták meg a birodalmi frekvenciákat, hogy elvágják a csapatokat egymástól. Hátulról lövések visszhangja hallatszott.
- Rajtunk ütöttek! – menydörgött az ordítás.
A sereg végében brutális kézitusa kerekedett. A kultisták a semmiből rohanták le őket. Meglepődésre nem volt idő, mert az eretnekek olyan gyorsan közel kerültek. A deszantosok nem voltak a legjobbak közelharcban, s bár mindenkinél volt kés meg puska mégis csak nehezen tudtak versenyre kelni a kultisták fegyvereivel. Rozsdás kardok, kampók, láncok és egyszerű használati tárgyak, amiket most gyilkolásra használtak. Akinek nem sikerült időben előhúznia kését az improvizált és puskatussal zúzta be az ellenség koponyáját, már ha az előbb le nem sújtott. Csak egy kis felderítő csapat volt, de egy emberáldozatot még így is követelt. A százados előre küldte az egyik Őrszemet a toronyig felderítésre, a másikat, pedig hátra. Ismét elindultak. Az úton kivérzett hullák feküdtek szanaszét, úgy ahogy a halál utolérte őket. Aggastyánok, asszonyok és gyermekek. Oswald összeszorította állkapcsát, mikor ilyet látott mély gyűlölete a káosz iránt felerősödött. Már ő sem tudta miért is harcol igazából, az Istencsászárért, magáért és az embereiért, vagy az ártatlanokért.
- Minden vonal süket! A Császárra, csak ez a szar ömlik mindegyiken! – méltatlankodott dühösen Zryth, az egyik vox-operátor.
- Akkor ne is reménykedjünk légi támogatásról? - kérdezte érdektelenül Alfons.
- Kis szerencsével megtalálom a jó csatornát, de ez még eltart egy darabig. – mondta miközben hátrádiójával pepecselt.
Kínos csend következett, csak a szél suttogott halkan a romokon és a néhány sebtében összetákolt tankakadályon. Amik aligha útját tudnák állni egy páncélosnak. Az egyik szakasz a jobb kanyar szélére sietett, hogy fedezze a vonulókat. Ez az utca is olyan volt, mint a többi, egyszínű és félelmetes. Egy temetőre emlékeztetett és az elysiaiak voltak a benne kísértő szellemek. Becenevük is hasonló volt, ők voltak a „Fantomok”. Illett hozzájuk ez a név, mert általában rajtaütésszerűen támadtak, s csak akkor harcoltak frontálisan, ha nagyon muszáj volt.
- Helyzetjelentést! – szólt oda Alfons a felderítésből visszatérő Őrszemnek.
A lépegető szervózümmögés közepette állt meg. A pilóta kihajolt, majd így szólt:
- Uram... Nincs a toronynál senki.
- Hogy mi-micsoda? – kapkodta a levegőt a százados. Arca egy pillanatra elsápadt és úgy érezte, hogy lábai a földbe gyökereztek. Már rég nem érzett hasonlót, mindig magabiztos volt, ahogy azt egy jó századosnak illik. Oswald ránézett s álma futott végig elméjén, amitől libabőrős lett. A százados kifújta magát, mire ismét a régi lett. Az őrszem pilótája megvárta, míg feldolgozta a hírt és csak azután válaszolt a kérdésre.
- Egy árva lélek sincs a főtorony környékén. Nyoma sincs harcnak, talán csak azok a mocsadékok szórakoznak velünk.
- Elképzelhető... – mondta lassan, kimért hangon – Idővel úgyis el kellett volna mennünk oda, akkor megtesszük most és kiderítjük, honnan sugározzák ezt a szemetet! Indulás!
Feszes tempót diktáltak, a nap is magasan járt már. Csak ez tudatta velük az idő múlását. Az őrmester fejében az öregek tanácsai visszhangoztak, a veteránoké, akik teljesítették esküjüket, és addig szolgálták a Császárt, míg a halál vagy a kor utol nem érte őket. Tisztelte őket és megfogadta tanácsaikat, bár sokuk állított civil ész számára felfoghatatlan dolgokat, ezért Oswald akkoriban még kételkedett a hitelességükben, de azóta rájött hogy tévedett. „Sose add meg magad, mert az ellenség nem ismeri a kegyelmet, de ha neked adja meg magát valaki azt te se kíméld, a Császár ellenségeit el kell tiporni.”
Elérték a főtornyot, ami egy nagy tér közepén állt. Az impozáns építmény alacsonyabb tornyokat láncolt magához, díszes boltívekkel. A boltívek tetején heroikus szobrok pihentek, s árgus szemekkel tekintettek a messziségbe. Az idő vasfoga mohón feketítette el a réz sárga épületet. A kecsesen csúcsosodó gótikus és a díszes rózsaablakokat már rég kitörte a háború szele. De még így fegyverektől szaggatva is pompás látványt nyújtott. Mikor a katonák ránéztek az épületre, ámulattal teli borzongás kerítette őket a hatalmába. Gondolni sem mertek arra az irdatlan méretű erőre, ami az építéshez kellhetett. Talán nem is emberi kéz alkotta ezt a csodát.
- Biztosítsák a területet! – adta parancsba Alfons.
A deszantosok fürgén térképeztek fel minden négyzetcentimétert, amint kiderült hogy nincs a környéken senki, romokból barikádokat kezdtek emelni. Oswald is kivette részét a munkából, nagydarab törmelékdarabokat vitt a legközelebbi épülettől, majd ledobta azokat a földre. A többiek is követték a példáját. A kövek porosan koppantak az aszfalton s lassan egyre nagyobb kupacot alkottak. Eközben ketten leszereltél a talaj szkennert, a háromlábú antennával ellátott szerkezet minden ellenséges és barátságos egységet jelzett. De csak a magasabb rangú tisztek, mint őrmesterek és századosok élvezhették a gép előnyeit, csak az ő sisakjaikon jelent meg a térkép. A százados elégedetten, hátratett kezekkel szemlélte a sürgő embereit. Mindenki tudta a dolgát és ennek örült, mert érezte hogyha őt elveszítik, attól még katonái nincsenek halálra ítélve. A fantomok kipakolták a nehézfegyvereket és a félkész mellvédbe ágyazták őket. Lassan kezdett alakot ölteni, felülről egy szemre hasonlított, Venia szemére, ami bánatosan tekintett az ég felé. Az őrmester épp felhajolt, de arcát szögletes betondarab fékezte meg. Oswald bólintott aztán elvette, és a barikádba építette. Eltelt néhány óra, de a védelem végül csak felépült. Nem volt valami magas, de a célnak éppen megfelelt.
- Uram! Uram! – szaladt lihegve a százados felé Zryth. A nagydarab férfi megfordult és kérdően nézett az operátorra.
- Mi az Zryth? Megtalálta a helyes frekvenciát?
- Azt nem uram – csóválta a fejét – de azt hiszem sikerült bemérnem a jel helyzetét.
- Nagyszerű! – csapott erőset a rádiós vállára, amibe a vékony katona valamennyi csontja beleremegett – Na és honnan sugározzák?
- Ha a műszerek nem tévednek, akkor valahonnan innen a toronyból.
- Hmm. Ennek utána fogunk járni, még az éjszaka folyamán. Szép munkát végzett fiam!
- Köszönöm, uram! – szalutált kaján vigyorral aztán otthagyta a századost.
- Dregaton! – intett Alfons, az őrmesternek.
- Százados!
- Az éjszaka be fogok hatolni a szakaszommal a toronyba, hogy megkeressük azt az izét, ami zavarja a csatornákat.
Értetlenül nézett feljebbvalójára, de utána rájött miről lehet szó.
- Tehát, maga irányítja az embereket, amíg vissza nem térek.
- Nem tetszik ez nekem uram, mi van, ha csapda? Inkább én mennék a szakaszommal.
- Eleget harcoltak már, most itt az én időm. Ne féljen, felkészülünk mindenre.
- Rendben, de legyenek óvatosak nem olyan hülyék ezek a korcsok, mint amilyennek tartják őket. – mondta az őrmester visszafogottan, látta hogy a századost nem tudja meggyőzni, ezért inkább engedett neki.
- Sok szerencsét!
- Magának is! – Oswald utoljára még kihúzta magát azzal hátat fordított.
Már el is temette a századost. A saját önfejűsége viszi majd a halálba. A bolond... De ha ő ezt akarja, hát tegye. Haljon hát mártírhalált, hogy nevével gyarapítsa a háborúban elhunytak listáját. Rangja miatt talán kitérnek majd rá, de nem valószínű, csak egy név lesz több tíz- vagy százezer mellett. Megrázta fejét, hogy elzavarja eretnek gondolatait. Rossz szájízét egy korty vízzel öblítette. Észre sem vette, hogy egy ideje már a barikád tövében ül. Az idő homokórája gyorsan pergett, mint harcmentes időkben általában. Csatában pedig olyan lassan telik, hogy egy perc egy egész órának tűnhet. A katonák átkozták is ezért.
Az este sötét halotti fátylat borított a világra. A világra mely oly sok harcot vívott meg, melyet oly sok balszerencse ért már, de mégis mindig felszegett fejjel haladt tovább a Császár útján. De most letért róla és ezért meg kellett fizetnie. A purgatórium fehér lángjai közt ég majd el, hogy aztán bűntől mentesen új élet sarjadjon rajta.
- Dregaton, itt az idő! – mondta gondterhelten Alfons százados, miközben jobb karját Oswald vállán pihentette. Úgy beszélt, mint aki maga is tisztában lett volna, azzal hogy a halálba megy. Mert még a vak is látta hogy a toronyban csapda van. Az őrmester nem felelt semmit, csak bólintott egyet és figyelte, ahogy a szakasz behatol. Közben azon tűnődött, hogy Alfons miért nem mást küld be maga helyett, mert megtehette volna, hiszen ő volt az egyetlen élő elysiai százados.
A mesterien megmunkált fémajtó nyikorogva tárult ki, és a benti sötétség egyesült a kintivel. Egy katona lépett be, majd mögötte még néhány. Gyors mozdulatokkal pásztázták a homályt. Rövid folyosó után egy hatalmas csarnokba értek, ami a torony tetejéig nyújtózott. A belső fal szélén végig folyosók futottak, amiket lándzsaívekkel ékesített kőkorlátok választottak el a mélységtől. Úgy néztek ki, mint a sziklába vájt ablakok. Alul számozott adamantiumajtók sorakoztak, mögöttük pedig folyosók és liftek. A padlót csúszós márvány borította, és visszatükrözte a csillagok pislákoló fényeit. Amik fentről szűrődtek be.
- Zryth mutassa az utat!
- Értettem! Azt hiszem erre.
Az ötös számú adamantiumajtóhoz vezette társait, amit néhány perc alatt fel is vágott az egyik lézervágó. Egy szűk folyosóba léptek. Zryth odament az egyik lift melletti interfészhez és nyomkodni kezdte a gombjait, de nem történt semmi.
- Akkor lépcsőzünk! – törte meg a csendet a százados.
Felfutottak a lépcsősoron és az egyik oldalfolyosóra jutottak. A folyosó rendületlenül kígyózott felfelé, a csúcsig. Ha az ember lenézett, akkor a torony közepét látta. A katonák követték az útját. Lépteik visszhangjai egybeolvadtak a sötétséggel. Alfons a csontjában érezte, sőt tudta hogy csapdába mennek. De meg kellett tennie embereiért. Az Astronomican angyali kórusa legalábbis erről énekelt, s a százados hitt neki. Halk monoton dobogás hallatszott, fárasztóan lassú ritmusa akár ezernyi haldokló szívé is lehetett volna. A tiszta hang egyre torzabbá vált, ahogy közeledtek felé. A dobogást sistergés és kántálás kezdte rondítani.
- Itt is volnánk. – mutatott a rádiós az egyik nyitott ajtóra.
Odabent volt a zaj forrása és vele együtt a százados végzete is. Egy pillanatig még megtorpanva állt az ajtó előtt, próbálta elcsitítani a lelkét uraló zűrzavart. Nagyot nyelt majd belépett. Az ajtó becsapódott a háta mögött. Katonái dörömböltek és elkezdték átvágni. Alfons nem is figyelt rájuk. A szobában nyoma sem volt a pusztításnak, mintha elkerülte volna a romlás. Középen díszes faasztal ácsorgott, mögötte pedig egy ablak nyílt a városra. Az asztalon pihenő néhány könyvet a szél olvasgatta tudásért epedezve. A helyiség egybefüggő sötétjét csak egy számláló törte meg. Ami türelmetlenül pörgött, valószínűleg a mozgásra kapcsolt be. Alfons lehunyta szemét, arcát otthona hűs szellői cirógatták.
5...
4...
Látta, ahogy gyermekei anyjukkal együtt boldogan szaladnak felé. Egy halvány mosoly csillant meg szája szélén, s átadta magát az érzésnek. Az egész olyan valósnak tűnt, hogy sosem akarta hogy vége legyen.
3...
2...
Nevetve ölelte át családját, még utoljára.
1...
Csontrepesztő robbanás rázta meg a teret. Nagy darabok szakadtak le az épületből, s lomhán zuhantak a föld felé hogy agyon passzírozzák azt, aki az útjukba kerül. Néhány el is érte célját, és hűvös kőkoporsóként fedte be áldozatát. Az épület egyenesét egy hatalmas nyílás törte meg. Ott, ahol egykor a százados és csapata volt, most szabálytalan rés tátongott, jelezvén az emberi konokságot. Oswald rezzenéstelen arccal tekintett a hasadékra, szemével túlélők után kutatott, de tudta hogy nincsenek. Odasietett a lezuhant romdarabokhoz és segített társainak kiásni az alul rekedteket. Egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott arcú gárdistát húztak ki a kövek alól. Koponyáját és csontjait szilánkosra törték az épület súlyos darabjai. Egy másik katonának szerencséje volt, és csak a lábát szögezte a földhöz egy vaskos acélrúd. Az összes inat és csontot keresztül döfte. Még néhány embert kiemeltek a romhalmaz alól, de egyikőjük sem élt. Az őrmester kis ideig még bámult maga elé, majd parancsra nyitotta száját. De hang nem hagyta el a torkát, összeszedte minden erejét és megszólalt.
- Ishmael azonnal hatoljon be a toronyba! Keressék meg őket, vagy ami maradt belőlük!
- Uram, igen uram!
Az őrmester dühödten káromkodott megállás nélkül, talán minden létező szitkot elmondott. Emberei furcsán néztek rá, még sosem látták ilyennek. A vörös köd mindent elfelejtetett vele, de minden egyes kőrúgással távozott belőle valamennyi, míg nem teljesen kiürült. Zavarában megvakarta a tarkóját és az egyik vox-operátorra nézett.
- Mi a neve katona?
- Arctus, uram!
- Rendben, maga lesz a rádiósom, ha szólok, akkor maga ott terem. Megértette? – kérdezte kissé pökhendin Oswald.
- Értettem!
- Helyes, akkor most ellenőrizze, hogy tiszták-e a rádióhullámok. És próbáljon meg kapcsolatot létesíteni a bázissal.
- Igenis!
- Ki a hármasok rangidőse? – szegezte a kérdést a nagyvilágnak.
- Én lennék. – az arrogáns hang a háta mögül jött.
Megfordult, mire egy hosszúkás arcú szőke katonával találta szembe magát. Az őrmester kezében fogta sisakját, s gúnyosan méregette Oswaldot.
- Mi a neve?
- Jash Van Köld. – vezetéknevét kihangsúlyozta, Oswald felhúzta a szemöldökét és levette sisakját. Csak most jutott eszébe, hogy Jash az egész kirohanását látta.
- Alfons százados rám bízta mindkét századot.
- Hogy micsoda? – kérdezte elképedten a másik őrmester.
- Igen jól hallotta. De ez nem jelenti azt, hogy maga nem vezetheti az embereit. Alkut ajánlok tehát. Maga vezeti a harmadik századot, de engedelmeskedik a parancsaimnak.
- Még mit nem! Egy ilyen felkapaszkodott seggnyaló nekem ne parancsolgasson! – mondta mély undorral Jash.
- Furcsa hogy nem láttam magát korábban. Pedig egy ekkora hólyagot nem nehéz észrevenni!
Jash nekirontott és a földre taszajtotta. A komor betonon gurultak, s közben hangos nyögések közepette ütlegelték egymást. Oswald felülkerekedett és nagyot ütött ellenfele arcára. Leszállt róla és hátrálni kezdett, Jash feltápászkodott és követte. A fantomok közben hangosan bíztatták őket, akár az éhes hollók a csapdába esett prédájukat. A két férfi az emberverem közepén harcolt, mint két megvadult állat. Most Jash következett, egy jó erős horoggal megtántorította Oswaldot. Aki nagy adag vért köpött az aszfaltra. Mindkettejük szemében ott lobogott az elszántság vörös lángja. Pofon pofont követett úgy tűnt, hogy a harcnak sosem lesz vége. Magában elismerte Jash kitartását, de szemtelenségéért fizetnie kellett. Ishmael is ott volt már a tömegben. Nem tudta mi történik, de volt egy sejtése. Van Köld előhúzta kését és szúrt. Oswald bal alkarjával hárította a pengét és jobbját ellenfele arcába mártotta. A tántorgó Jasht gyomron rúgta, s ő térdre rogyott. Az őrmesterek arca a lila különböző árnyalataitól volt színes, s patakokat festett rájuk a megszáradt vér. Ábrázatuk inkább hasonlított egy absztrakt festményre, mint egy emberi arcra. Épp lesújtani akart mikor egy robbanás rázta meg a környéket, majd egy tizedmásodperccel később még néhány. A tömeg szétszéledt, mindenki a barikádokhoz rohant és ellenség után kutattak. Oswald egy tétova pillantást vetett a térdelő Jashra, majd felkapta fegyverét meg sisakját és otthagyta. A barikádnak döntötte mellét aztán kihajolt. A távolból mély robajszerű szimfónia visszhangzott. Ez a zene más volt, mint az ütegeké. Sokkal lágyabb és hamisabb. Visító bombákat küldtek az útjukra, amik újabb és újabb darabokat haraptak ki az aszfaltból. Talán csak egy őrült nevezné zenének eme kakofóniát, de ez az volt. A háború szimfóniája.
- Aknavetők. – jegyezte meg magának.
A tüzérek a sötétséggel takaróztak, így lehetetlenség volt megmondani a helyzetüket. Még a talajszkenner sem jelezte őket, valószínűleg a távolság miatt. Lövedékeik méterekkel a mellvéd előtt robbantak. Oswald tudta, ha várnak, akkor a gránátok elérik őket, de ha támadnak, akkor fennáll a csapda lehetősége. Magát okolta a kialakult helyzetért. Aztán a toronyra pillantott és az elméjét uraló kétségbeesés egy szempillantás alatt vált semmivé.
- A toronyba! Szaporán! Hozzák az ellátmányt is!
A gárdisták szó nélkül teljesítették a parancsot. Szakaszonként hatoltak be a létesítménybe. Az Őrszemek mentek leghátul, épphogy befértek a hatalmas ajtón. A béke hamis illúziója fogadta a belépőket, de a kintről beszűrődő egyre hangosabb robbanások hamar ráébresztették őket arra, hogy miért is jöttek be valójában. Utasította embereit, hogy minden mozdíthatót rakjanak az ajtó elé. A mesterlövészeket a magasabb szintekre küldte, a többieket, pedig a másodikra vagy a harmadikra. A két őrszem egy szakasz társaságában őrizte az elbarikádozott ajtót. Minden ellátmányos ládát kipakoltak, s az utolsó energiatelepet is magukkal vitték. Tudták, hogy a bombázás csak az előszele a készülő támadásnak.
- Uram fel tudtam venni a kapcsolatot a bázissal!
- Végre egy jó hír! – vette át a kagylót Arctustól – Fantom Egyes hívja a bázist! Bázis jelentkezz! Itt a Fantom Egyes, bázis jelentkezz!
- Csakhogy jelentkeztek Fantom Egyes! Már azt hittük, hogy elveszítettük önöket. A raktár felrobbantása óta nem is hallottunk magukról. – recsegték a túloldalról.
- Az ellenség zavarta jeleket, de megoldottuk. Van valami hír a kettes és négyes századról?
- Rendben vannak, csatlakoztak a vostroyaiakhoz. Mi a maguk pozíciója?
- Elértük a főtornyot. Fantom Hármas is itt van velünk. De folyamatosan lőnek ránk, légi támogatásra lenne szükségünk! Bombázzák le az 50-es szektort. Ismétlem, bombázzák le az 50-es szektort.
- Rendben Fantom Egyes. Tartsanak ki, megy a légi támogatás. – a hang egyre csak torzult.
- Köszönöm bázis, még jelentkezünk. Vége. Szép munka volt Arctus! – fordult Oswald az operátorhoz.
- Ez a dolgom, uram! – a magabiztossága egy halvány mosolyt csalt az őrmester szájára.
Oswald az egyik ládán foglalt helyet és várta a monoton zene végét. El is felejtette megkérdezni, Ishamelt hogy találtak-e túlélőket. De a lángszórós sem kereste őt, ezért azt gondolta, hogy nem.

Valahol, távol a csata hevétől négy Martalóc típusú bombázó hagyta el a kifutópályát. A hajnal első fénypászmáival emelkedtek a magasba. Szögletes áramvonaltalan felépítésük, mintha nem is repülésre lett volna tervezve. Lefelé ívelő szárnyaik, ősi legendák madarainak láttatták őket. A hajtóművek bömböltek a roppant tehertől. Időbe telt mire elérték a repülési magasságot. A nap lassan bújt ki véres felhőtakarója alól, mintha sosem akarna felébredni. Ásítozva festette bíborszínűre vásznát, az eget. Festménye olyan gyönyörű volt, hogy talán maga az Istencsászár is belekönnyezett. A bombázók alatt ádáz csata dúlt, de ügyet sem vetettek rá. Mikor elérték az 50-es szektort alakzatba rendeződtek és kioldották bombáikat. Kövér bombákat ejtettek a földre, amik becsapódáskor felrobbantak. Egybefüggő hevedert alkotva kígyóztak kifelé a hajók gyomrából, egyenest a föld felé. Atomokra bontották mindazt, amit egykor még házaknak neveztek. Nem maradt belőlük más csak füstölgő csonk, akár egy kivágott fából.
Az elysiaiak ujjongva nézték a nem messze tornyosuló tűzfelhőket. A lángok az égig csaptak, úgy tűnt, hogy nem is a bombák robbannak, hanem maga a pokol bugyra fortyog. Oswald az egyik ablakból figyelte a Császár haragját. Elégedett volt és remélte, hogy minél több eretnekért jött most el a halál. Az életben maradtakat pedig ő maga fogja a többi után küldeni. A bombázás végeztével a Martalócok tettek egy tiszteletkört és elsuhantak a főtorony mellett, amibe az belerezzent. A főtorony és a kisebb – egykor álló - épületek között most még nagyobb volt az antagonizmus, mint egykor. Gonoszul gomolygó füstoszlopok fogták közre a teret, és elrejtették a napot. Az aknavetők végleg elhallgattak s ismét gyanús csönd telepedett a világra. Ez a háború valahogy más volt, mint a többi. Sokkal ritkábban folyt a vér, mint máskor. Nem is a harc volt az igazán félelmetes, hanem a bizonytalan várakozás. A gárdisták emiatt nem is nagyon beszélgettek, inkább csöndben bámultak maguk elé. Mert nem tudták hogy melyik perc lesz az utolsó.
- A bázis. – nyújtotta Arctus a kagylót. A központ nevében beszélő férfi valamit kezdeni akart, de Oswald megelőzte:
- Teljesítettük a feladatunkat és most jöjjenek értünk!
- Sajnálom, de nem lehet. Be kell várniuk a Vostroyai Kilenceseket, és együtt kell kitisztítaniuk az ellenséges kézen maradt területeket.
- Nem ez volt megbeszélve! Nekem azt mondták, hogy a feladat végrehajtása után kivisznek minket innen! – ordibált Oswald.
- Változott a parancs, sajnálom.
- Hogy az a... Ha szükségem lesz légi támogatásra, még jelentkezem. Vége! – csapta idegesen a kagylót a hátrádióra.
- Rossz hírek? – kérdezte Arctus, aki úgy tett mintha semmit sem hallott volna.
- Nem visznek el minket, ennyi az egész. – sóhajtott fel az őrmester.
- Valahogy csak túléljük nemde? – mosolygott optimistán a rádiós.
- Örülök, hogy ilyen a hozzáállása csak tudja a szerencse, ellenünk van.
- Miféle szerencse? Az Istencsászár segít minket, ebben biztos vagyok.
- Úgy legyen.
A vox-operátor biccentett és magára hagyta főnökét. A mesterlövészek távcsöveikkel kutattak ellenség után, de a füst miatt nem láttak semmit. Átváltottak hőérzékelő módba, s egyből ezernyi ember alakú folt jelent meg a távcsövük képernyőjén. Az egyik épp kiáltani akart, mikor egy robbanás rázta meg az épületet. Oswald sisaküvegén megannyi vörös pont jelent meg, és mindegyik az ő pozíciója felé tartott. A talajszkenner, amit bent állítottak ismét működésbe, tette a dolgát. Felugrott helyéről, kezébe kapta fegyverét és az ajtóhoz sietett. A két Őrszem már célra tartotta hővetőjét. A két nehéz-sorozatvető nagyot kattant, ahogy csőre töltötték őket. Mindkettő egy-egy dobozon pihent, mögöttük pedig a kezelőik. A többiek is dobozok mögött kerestek fedezéket, és lélegzetvisszafojtva vártak. A felsőbb emeletekről lövések visszhangoztak, tisztán kivehető volt hogy épp melyik fegyver sül el. Még a füstön keresztül is látszott a látványos méretű tömeg, ami jobbára civilekből állt. A BVE katonái csak elvétve fordultak meg. A káosz erői talán kifogytak belőlük, s ezért ártatlanokkal töltötték fel soraikat. Több páncélos is volt velük, mindegyik a káosz mételyétől volt szennyes. Szalamandra felderítők, Kimérák és néhány Leman Russ. A Leman Russ csatatankok lövegeikkel ostromolták a tornyot. De szerencsére az ablakok túlságosan kis célpontok voltak számukra, így lövéseik célt tévesztettek. Minden lövésük után egy-egy kráter keletkezett, az épület lassan hasonlítani kezdett a Luna felszínére. A tankok csak a rohamozó tömeget fedezték, mert a toronyba nem tudtak volna bejutni.
- Be fognak törni! Mindenki az oldalfolyosókba! – üvöltött Oswald a sisakrádiójába.
Nem sokkal később, már szinte mindenki a párkányok mögött állt. Úgy néztek ki, mintha őket is a párkányból faragták volna ki, mintha a fal folytatásai lennének. Az ajtó zengett a kardcsapásoktól, de azok épphogy csak megkarcolták. A fal hatalmasat remegett, egy lövedék csapódott az ajtó fölé néhány méterrel. Majd egy az ajtó előtt, s vérfelhővé változtatta a betörni próbáló kultistákat. Fanatizmusuktól olyannyira elvakultak, hogy még az sem zavarta