Mesék az Angyalokról

Az alább található három, rövidebb elbeszélés, egyfajta kiegészítése a Sötét Angyalok történetét bemutató cikknek. Szorosabban vagy lazábban, de mindegyik itt leközölt írás kapcsolódik valahogyan az ott leírtakhoz. Eredetileg nem mindegyik történetnek volt címe, így kénytelen voltam én adni nekik. Remélem tetszeni fog mindenkinek.

Vadember

Tízszer szállt le a fagy és a tomboló hóvihar az erdőre, amely otthonául szolgált a fiatal primarchának, akit később Lion El'Jonsonként ismert meg a világ. Ám ennyi idő is elég volt neki, hogy teljesen megnőjön, köszönhetően a genetikailag belécsepegtetett géneknek, melyek rendkívüli mértékben meggyorsították a fejlődését. Eddigi élete folyamán el volt vágva minden emberi köteléktől, nem volt lehetősége megtanulni beszélni, dühét pusztán ordításokkal, elégedetlenségét tombolással jelezhette. Csupaszon járta az otthonául szolgáló fenyőerdőt, mikor vadászott, vagy amikor éppen rá vadásztak. A haja hosszú volt és ápolatlan, tűnődő szemei szinte izzani látszottak, lelógó szőkés barna fürtjeinek takarásában. Körmei hosszúak és mocskosak voltak a földtől és a vértől.

És elérkezett a nap, mikor ez a vadember, ki inkább volt oroszlán, mint ember, meghallotta a furcsa idegen hangot. Egy hangot, melyet ezelőtt még soha nem hallott. Egy ember nevetését. Kíváncsiságtól hajtva, Jonson elindult, hogy felfedezze ezt az új, furcsa zajt.

Egy tisztáson akadt rá a vadászó csapatra, amely éppen a bolygó egyik veszélyes káosz bestiájának teteme fölött nevetgélt és beszélgetett. Szemei elkerekedtek a csodálkozástól. Jonson jól megfigyelte ezeket a veszélyesnek tűnő kreatúrákat, akik bár nagyon hasonlítottak rá, mégis olyannyira mások voltak. Teljesen megdöbbent a látottaktól, olyannyira, hogy elfeledkezett a természetes óvatosságról, és ezért majdnem az életével fizetett.

Az egyik lovag felpillantott, és meglátta Jonsont a tisztás szélén. Amit látott nem ember volt, inkább tűnt a vadon egyik teremtményének. Ösztönösen emelte fel pisztolyát és zúdított sortüzet az idegenre. Jonsont csak emberfeletti reflexei mentették meg a biztos haláltól, mikor elvetődött a golyók útjából. Egy lövedék mégis belefúródott a bal vállába, és ott felrobbant, ízzó adamantium darabkákkal töltve meg húsát. Jonson továbbgurult megpróbálva elmenekülni, de addigra már magára vonta az egész csoport figyelmét. Hátát egy vastag fának vetette, és onnan morgott a lovagok csoportjára, mely körbevette őt, és elhatározta, hogy nem adja könnyen az életét.

A Birodalom történelme talán teljesen másként alakul, ha Jonsont akkor és ott lelövik, de nem így történt. Mikor a lovagok lövésre emelték pisztolyaikat, egyikük elkiáltotta magát: "Állj!". Gyilkos tekintetek kereszttüzétől kisérve a fiatal lovag leszállt hátasáról, és odasétált Jonsonhoz. Pisztolyát elrakta, lánckardját a földre ejtette, Jonson pedig nem támadta meg a felé közelítő ifjú lovagot. A lovag kinyújtotta kezét és hátrasöpörte Jonson tincseit az arcából, megmutatva a primarcha tökéletesen emberi vonásait, és a szemében csillogó értelmet.

"Nézzétek." - mondta a lovag - "Ő ember, nem bestia.". És ezzel visszavezette Jonsont a hátramaradt lovagokhoz, akik csodálkozva és megilletődve álltak. A fiatal lovagot Luthernek hívták, és ezen tettével az Ő, Jonson és a Sötét Angyalok sorsa kibogozhatatlanul összefonódott.

Mivel kötődése a hipertérhez szakadatlanul fenn áll, segítségével a Sötét Angyalok, néhány kivételes esetben képesek meglátni a jövőt. Minden nagymester a maga idejében megpróbálkozik a lehetetlennel, hogy megbánására késztesse az eretnekek legnagyobbikát. Ám eddig erre egyikük sem volt képes: Luther csak szakadatlanul ismétli zavart monológját, és hiszi, hogy nem szorul rá a megbánásra, hiszen egyszer majd Lion El’Jonson visszatér és megbocsát neki.

Maga a Szikla soha nem marad egy helyen huzamosabb ideig, leggyakrabban mindössze néhány generációt. Éppen ezért a Sötét Angyalok sosem toboroznak ugyanarról a bolygóról. Ez az oka annak, hogy a rendháznak szigorú beavatási szertartásokra és könyörtelen próbatételekre van szűksége ahhoz, hogy megbizonyosodhasson újoncainak lojalitásáról. A rend mestereinek tudnia kell, hogy azok, akik a rendházba felvételt nyernek, igazhitű Sötét Angyalokká válnak. Mivel a rend tagjai mind eltérő háttérrel rendelkeznek, a Sötét Angyalok nagyban függnek közös örökségüktől, amely összetartja őket. Minden jövendőbeli űrgárdistának túl kell jutnia az összes szükséges beavatási szinten, csak ezután válhat belőle igazi Sötét Angyal. Onnantól kezdve viszont őt is ugyanaz a szégyen fogja vezetni, ugyanaz a titkos cél, amely minden Sötét Angyal sajátja Caliban pusztulása óta: hogy levadásszanak minden árulót, és visszaállítsák a rendház becsületét.

Azrael parancsnok beszédet mond egy frissen sorozott felderítő osztagnak

Vallatás

- Bánd meg bűneid, bánd meg! Visszhangoztak még sokáig a mesterkáplán szavai a barlangszerű, durva falú cellában. A visszhangnak köszönhetően hangja egy hadseregének hangzott, egy káplánokból álló hadsereg hangjának, amely az űrgárdistát vallatja. De a bukott Sötét Angyal nem válaszolt. A káplán átvágott a kőpadlón a magatehetetlen űrgárdista felé. A halogén lámpák fénye visszaverődött páncéljának fényes, fekete felületéről, miközben egyik kezével a nyakában függő rózsafüzérrel játszadozott. Asmodai több, mint egy évszázada szolgálta már a Rendházat, és ezen idő alatt mindössze két bukott Sötét Angyal bánta meg vétkeit kezei közt.

A káplán megállt foglya előtt és szembefordult az összetört harcossal. Sötét, hideg szemek tekintettek ki Asmodai koponya-maszkja mögül.
- Gyónj! – sziszegte.
A bukott szorosan összezárta szemét, hogy elkerülje vallatójának tekintetét.

- Bánd meg bűneid, és halálod gyors és viszonylag fájdalommentes lesz. – mondta hidegen. – Ám, ha továbbra is tagadod bűneid, pusztulásod borzalmas lesz. Borzalmasabb, mint a legszörnyűbb rémálmaid. A hipertér démonainak vadsága eltörpül a Császár haragjához képest!

A katakomba falairól aláhulló víz ütemes csepegése betöltötte az űrgárdista tudatát. Becsukta szemeit, így próbálván meg kizárni a víz monoton hangjait. Ám a csepegésből kopogás lett, a kopogás pedig dübörgéssé erősödött, míg már csak szívének ütemes, pánikszerű dobogása lüktetett a fejében.

Az árnyékok remegtek, szinte vonaglani látszottak a töredezett köveken, és a legsötétebbek, mintha közelebb húzódtak volna.
- Ki a te urad? – követelte Asmodai.
- Nincs se uram, se mesterem.
- A Császár a te urad!
- A Császár megtagadott minket, a Káosz átkozza el a lelkét. – nyöszörögte a bukott, miközben elméje a megtörés határára sodródott – Lion El’Jonson elárult minket.
- A Primarcha a mi megváltónk. – üvöltötte a káplán – Az Oroszlán feláldozta magát a rendért. Neki köszönhetünk mindent: a rendházat, az erőnket, a megváltásunkat, a létezésünk! És még azt mered mondani, hogy nincs urad? – Asmodai hangja suttogássá halkult, tele volt megvetéssel.

A bukott Sötét Angyal nem tudta mióta tart már fogsága a Sziklán, sem azt, hogy hány napja már, hogy a vallatása kezdetét vette. Csak azt tudta, hogy minél távolabb akar lenni a káplán vég nélküli kérdéseitől és a kínszenvedéstől. De plasztacél béklyóinak fogságában csak annyira tellett tőle, hogy elfordította fejét vallatójától.

Mikor újra megszólalt, Asmodai hangja érzelmektől mentesnek, szinte gépiesnek hatott:
- Amennyiben nem ismered el szégyenteljes tetteid, és nem gyónod meg bűneid, rám hárul a feladat, hogy megszabadítsalak tőlük. Bármilyen áron.

Ekkor a bukott észrevette a szerkezetet, amit a káplán a másik kezében tartott. Annak számtalan fénylő pengéje vörösen villant a cella gyenge megvilágításában.
- Ez az én szent feladatom, megszabadítom a lelked a Káosz sötét isteneinek befolyása alól - kántálta Asmodai – És megmentem a lelked, még ha ebbe bele is kell pusztulnod.