Cegorach útja

1. Az első lépések

Más nesz nem hallatszott, csak ellenfelem szapora légzése, ahogy a szaltó után földet értem. Pontosan eléje érkeztem, és az ugrás lendületét kihasználva előrecsapó tenyeremmel sikerült kibillentenem egyensúlyából. Jól mozgott, de előre láttam gondolatait, és tudtam, hogy szédületes koreográfiájú tánca közben mikor lesz védtelen. Féloldalasan fekve csúszott hátra a síkos műanyagon, majd kábultan, a mellét ért ütés miatt kicsit köhögve kelt fel, hogy szertartásos főbólintással köszönjük meg egymásnak a küzdelmet. A Csend Erdeje komoran ölelt körbe minket, miközben nyugtázta az újabb párharc kimenetelét.

A lány majd egy fejjel, nádszálként magasodott fölém, haja egyetlen fekete fonatba fogva, mellei gömbölydedek, nem úgy, mint a korombelieké. Aranysárga szemekkel ékített gyönyörű arcát nemsokára befedi a boszorka-maszk, amelyet már most is megérdemelne. De ellenem így sem volt esélye, mint ahogy a már beavatott nővéreinek sem.

Nemrég abban a kegyben részesültem, hogy személyesen a szentély exarchája, Alayta Hollea-Til főpásztorasszony ellen próbálhattam ki tudásomat. Rövid küzdelem volt, szemmel követhetetlen, káprázatos mozdulatokkal pillanatok alatt megszabadított gyakorlópengéimtől. De már közel az idő, mikor túlnövök rajta! Szinte mindegyik Harcos Ösvény tárt karokkal várna, de nekem más út rendeltetett. Hiába csábít a Véreskezű, én már rég elköteleztem magam a Kacagó Isten mellett.

Szinte egyidőben az első harcmozdulatokkal, ruhámra rögtön felkerültek a rombuszok. Nem holmi gyerekes ábránd, hanem sziklaszilárd meggyőződés állt emögött. Szükségesnek, ámbár barbárnak tartom a pusztán a gyilkolás miatti harcot. Testvéreim szinte megőrülnek, mikor Kaela Mensha Khaine – a hadisten, egy feláldozott harcos testében életre kelve – harcba vezeti őket. Ilyenkor vakon, a Khaine baljából csepegő vér szagától megrészegülve rontanak az ellenségnek. Ez nem az én utam. A harc legyen szórakoztató. Legyen teátrális. A fellépő harcos szolgálja ki közönségét, ne csak megsemmisítse. Ellenségei csodálják őt! Szoruljon össze a torkuk a meghatódottságtól, hogy ilyen művésszel hozta össze őket a sors. Szálljanak alá elégedetten a lelkek tengerébe, vagy kísértse őket örökké lelkifurdalás, hogy ilyen csodát pusztítottak el.

Az előadás folyjon békeidőben is. Legyen színpompás kavalkád, melyben egyszerre olvadnak fel nézők és szereplők, váljanak egy, mindent betöltő egésszé, és legyen fizikailag is fájdalmas, mikor a harlekinek elhagyják a színpadot. Okozzon egyszerre gyönyört és szenvedést, megfiatalodást és vénülést, teremtsen és pusztítson, haljon meg és szülessen újjá. Ha mindez megtörtént, akkor elkezdődhet a Végtelen Tánc, melyet csak a kiválasztottak, a Kacagó Isten szolgái járhatnak el, és amelyhez fogható színdarab nem létezik a világmindenségben. Ennek az ütemét próbálgatom már egy ideje, és egyszer talán nekem is jut majd hely azon a bizonyos színpadon.

Egy igazi harlekin mindig éberen figyeli környezetét. Merengésem közben is már messziről kiszúrtam a tömegben a felém közeledő alakot, mely a bosszúállók kék egyenruháját viselte. Az Újjászületés mestervilágán elég gyakori ez az öltözék, hisz a választható ösvények közül ez az, mely a legkönnyebben járható. A hagyomány pedig szinte kötelezi az itt felcseperedő ifjakat, hogy csatlakozzanak valamelyik Harcos Ösvényhez.

- Mi járatban, Asurmen követője? Miféle cél vezérelte lépteidet hozzám? – öltöttem fel bohóc-vigyoromat. Szinte irigyeltem a majomlényeket az arcizmaikért, melyekkel annyiféle érzelmet képesek kifejezni. Nekünk, eldáknak ez nem adatott meg, mi egymás szeméből olvassuk ki ezt.

- Jöjj velem, Cegorach kegyeltje! Választott urad küldött érted magas rangú követet. –Illedelmesen meghajolt előttem, majd sarkon fordulva, sietős léptekkel megindult karcsú tornyú, törékenynek tűnő temploma irányába. Szapora léptekkel utánaeredtem, és közben vidáman arra gondoltam, hogy milyen lealacsonyító érzés lehet neki egy magamfajta taknyost kísérgetni. Rámosolyogtam az plasztikbúrán áttündöklő csillagokra.

Rögtön elpárolgott a jókedvem, mikor megpillantottam a szentély ajtajában ácsorgó alakot. Színpompás ruhájának látványától megfájdult a szemem, maszkjára fagyott vigyorától kirázott a hideg, és a szeme...

Hideg, kifejezéstelen, és üres. Mélységesen, halálosan üres. Rogyadozó térdekkel, arcomon felejtett grimasszal piruetteztem a minden idők leghalálosabb harcos-kasztjába tartozó magányos hős előtt, ki a Táncban annak a szerepét játssza, kinek neve hallatán minden elda arcán Isha könnyei peregnek végig. A remete könnyed, ruganyos léptekkel viharzott el mellettem, és csak foghegyről vetette oda nekem, apró porszemnek:

- Kövess!

2. Az útitárs

A léleklátó egész testében megremegett, ahogy kettősünk kirobbant a hiperháló kapuján. A mögötte sorakozó lidércőrök is valószínűleg összerezzentek volna társam láttán, ha képesek lettek volna bármilyen érzelem kimutatására.

- Üdvözöllek benneteket a Sötétség Fényében... - bátortalanul elhallgatott, látván, hogy csak én vicsorgok vissza rá. Több pillantást nem is vesztegettem rá. Szótlanul róttuk a díszes, néptelen folyosókat, nagy ritkán botlottunk csak egy-egy sárga egyenruhás őrizőbe, de azok is riadtan rebbentek szét előlünk. Nem tűnt túl otthonosnak ez a mestervilág, már akkor sem.  Rövidesen elértük úticélunkat, egy ékes intarziákkal díszített ajtót. A remete tétovázás nélkül lökte be az ajtószárnyakat, és sürgetően intett, hogy kövessem. A nem túl nagy, mégis pazar eleganciával berendezett szobában egy keménykötésű, koponyaformájú maszkot viselő harlekin harcos várakozott. Ha az imént nem esek át a remetével való találkozás sokkján, most bizonyosan a padlóba gyökerezett volna a lábam a halálbohóc láttán. Vezetőm csak ennyit mondott:

- A fiút várja a Beavatás! - és szó nélkül sarkon fordult. Soha többé nem láttam.

Ahogy a remete hangtalanul eltűnt az ajtó mögött, a pszichikus maszk enyhe sercegés kíséretében hátracsúszott újdonsült vezetőm arcáról. Robusztus termete ellenére vonásai szinte éterien szelídek voltak, csupán szája szegletében és szeme apró villanásában bujkált némi nyugtalanító fény.

- Hogy hívnak, kicsi trubadúr? - kérdezte bársonyos hangon, angyali mosollyal arcán.

- Fareil vagyok, az Ősidők Újjászületése mestervilágáról - hajoltam meg szertartásosan. A huncut árnyalat tovatűnt mosolyából.

- Mostantól te is a hipertér vándora vagy, hogy honnét keveredtél oda, az senkit nem érdekel. És ez csak egy áldozat a sok közül, melyet be kell mutatnod a Kacagó előtt. Ha nem tetszik, hazamehetsz.

- Hova menjek, már el is felejtettem! - húztam ki magam büszkén, mire vonásaiba újra visszaköltözött a szelídség.

- Látom gyorsan tanulsz, kistestvér! Kezdetnek nem rossz. Most pedig siessünk, mert a szívtelen barátocskád még nem létező szőrös szívére veszi késlekedésünket - és egy mozdulattal vállára vette sikoltóágyúját, mely eddig észrevétlen lapult egy díszes szekrénynek támasztva. Megdöbbenésemből, hogy a legnagyobb harlekin harcosok egyikéről ilyen gúnyosan beszél, egy enyhe íven felém szálló surikenvető riasztott fel. - Előfordulhat, hogy erre szükséged lesz. Jut eszembe, milyen modortalan vagyok - fordult felém újra - Rianel a nevem, most pedig nyomás!

Én pedig rögvest szaporáztam is lépteimet, hogy el ne maradjak tőle. Éreztem, hogy nem lesz zökkenőmentes utam egy ilyen hányaveti alak mellett. A kapu, melyen távoztunk, szerencsére sokkal közelebb volt a bohóc szobájához, mint amelyiken jöttünk. Kísérőm barátságosan megveregette a posztoló léleklátó vállát, majd távoztában messzire pöckölte annak csúcsos fejdíszét. Zavart mosollyal, kissé szégyenkezve léptem be mögötte az átjáróba.

- Ez a gyönyörű hely a hipertér. Érezd magad otthon, testvér! De ne túl sokáig, mert nekem sürgős mehetnékem van itthonról - mutatott körbe teátrális mozdulattal, enyhe undorral az arcán. Én bizonytalan léptekkel, botladozva haladtam előre a félhomályban, a hiperháló leheletvékony falain áttűnő baljóslatú kavargást csodálva. Nemsokára egy másik kapu tűnt fel szemünk előtt, amibe azon nyomban bele is vetettük magunkat.

A túloldalon nem akármekkora meglepetés fogadott. Maga a Fekete Könyvtár örvénylett előttünk. Gömbszerű alakot vett fel, mely nagyjából fejmagasságban kezdődve lassan forgott tengelye körül. Ki tudja, miért mutatta nekünk ezt a megtestesülését, de hallottam a legendát, hogy bármilyen formában képes megjelenni a szemlélő előtt. Éjfekete fala körül szárnyas lények köröztek, csillogó kaszapengékkel csapkodták a semmit a monstrum körül. Kísértetiesen hasonlítottak a galaxison túlról érkezett húsrabló gyilokgépekre.

- Óvatosan, kishaver! - suttogta társam. - Az őrök kissé bizalmatlanok, mióta egy kóbor inkvizítor kikölcsönözte a Könyvtárból a Sorsok Könyvét.

- Miért jöttünk erre? - kérdeztem elcsukló hangon, mert már jó ideje meg sem tudtam szólalni, hol a megtiszteltetés, hol a csodálkozás, hol a megrökönyödés miatt. - Ez tiltott hely, még nekünk is, nem igaz?

- És akkor mi van? Gondoltam feldobom kicsit ezt az unalmas utazást. Vagy nem tetszik az idegenvezetés? Esetleg kezdjem sorolni a nevezetességeket? - sértődöttsége őszintének tűnt, de már tudtam, hogy nem kell komolyan venni minden szavát. A halálbohócok közismerten sajátságos színben látják a világot, amiről Rianel kapcsán most személyesen is meggyőződhettem.

- Igazuk is van! Itt lelhető minden dokumentum, ami segít felvenni a harcot azon szörnyeteg ellen, kinek nevét soha nem vehetjük szánkra...

- Ó, hát Slaanesh-re gondolsz! Egy pillanatra úgy tűnt, hogy nem egy nyelvet beszélünk, de ebből a soha-nem-vehetjük-szánkra-nevét zsolozsmából azért kihámoztam, kit is akartál körülírni. No, ha kiájtatoskodtad végre magad, akkor talán mehetnénk is.

Erre a szentségtörésre végképp nem tudtam mit felelni, hát szótlanul követtem az újabb hipertéri kapun át...

...egyenesen bele egy öldöklő csatába. Lombhullató öregerdő idilli tisztásán mészárolta egymást a majomivadékok Birodalmi Gárda nevet viselő alantas hordája és az otthoni... azaz a testvéri Újjászületés harcművészei. A boszorkák és skorpiók osztagai - nyomukban a bosszúállókkal - mélyen benyomultak a majmok töredező arcvonalába, ám azok olyan túlerőben voltak, hogy lassan bezárulni látszott a kör eldáink körül. A kavargásban itt-ott feltűnt néhány hiperpók, halálszövőjükkel körülfontak néhány gárdistát, majd tovatűnve a csatamező egy másik pontján ismételték meg halálos mutatványukat.

-Egy Szűz Világ! - kaptam észbe felháborodottan - Halál mindenkire, ki szentségtelen létével megrontani készül Lileath áldott testét!

Hiába, a régi berögződések még élénken éltek bennem. Ha újdonsült mentorom nem ránt le a földre, én is belevetem magam a harc sűrűjébe.

- Lassan a testtel, ifjú bohóc! Nehogy már egy semmirekellő istenség elvakítson, aki még a hozzá tapadt vért sem képes lemosni kezéről, mielőtt bálba indul. Hulljon le szemed elől a véres fátyol, és figyelj rám kicsit! Te is Slaanesh eledele akarsz talán lenni? Ezek a vadállatok itt gyilkolják halomra egymást, csak hogy lelkeiktől hízzanak a káoszistenek. Szűz Világ? Ugyan már! Ezeket elpáholjuk, holnap jönnek ide mások. Úgy tűnik, a szüzecske elkurvult kissé, és ez ellen mi semmit nem tehetünk. Segítünk nekik, mert már csak ilyen jószívűek vagyunk, de az elkerülhetetlent mi sem állíthatjuk meg.

Amíg beszélt a hiperhálóból fekete ruhás pantomimesek hosszú sora kígyózott elő, és akrobatikus szökkenésekkel suhantak át a majmok sorain. Körülöttük holtan rogyott földre aki csak volt.

- Látod, ők aztán nem tépik fölöslegesen a szájukat. Inkább másokét.

Mindenki hibázhat, azóta már többször is megtapasztaltam. Én is számtalan hibát halmoztam fel életemben, de neki ez volt az utolsó. Úgy belemerültünk a látványba, hogy egyikünk se vette észre a hátunk mögé lopózó gárdistát. Leszakadhatott a többiektől, és kétségbeesve, a biztos halált várhatta, ahogy belénk botlott. Még vinni akart magával valakit a túlvilágra, hát Rianelt választotta. Talán extrém ruhájáról gondolhatta, hogy valami magas rangú harcos. Egy elszánt kiáltás, és szuronya már markolatig szaladt a halálbohóc hátába. Ő még hátrafordulva kieresztette a csókot csuklójából, ami célba érve miszlikbe aprította gyilkosát, de sorsa már megpecsételődött. Fátyolos szemmel bámulta maga előtt a véres húscafatokat, majd szomorú mosollyal bukott ki száján:

- Ezt el ne mondd senkinek! Belepusztulnék a szégyenbe, hogyha nem ebbe a nyavalyás szúrásba kellene most belehalnom.

Magamra maradtam.

3. Az útvesztő

Az elején félve léptem át minden kapun. Nem tudtam, melyik hova visz, hol várnak ellenségek, hol barátok. Az utóbbiból kétségbeejtően kevés akadt. Talán a következő lépés a semmibe visz, talán a halálba. De szerencsém volt. Életben maradtam. A jó utat választottam mindig. Cegorach kacaja elzavarta messze tőlem a gonosz erőket. Néha jól jön egy ilyen félelmetes testőr. Hosszú ideig bolyongtam a hipertérben, ebben az anyagi formát öltött nemlétben. A pók hálójához hasonlatos, azzal a különbséggel, hogy nem olyan szép szabályos, nyomon követhető a fonal. Viszont ugyanolyan könnyű belegabalyodni, minél többet ficánkol benne valaki, annál inkább fogva tartja. Így jártam én is, szinte már vártam, hogy az egyik forduló mögött megjelenjen a pók, és felfaljon. De nem jött.

Én pedig jártam az utam, először vaktában, félve távolodtam el az átjáróktól, később már megéreztem, hogy merre keressem őket. Egy idő után már akkor tudtam, merre lesz a következő, mikor még be se léptem az előzőbe. Persze értek meglepetések. A szövedéket éreztem ugyan, de a kapukon átkelve mindig bizonytalanság gyötört, hogy milyen életformákkal találkozom odaát. Fájdalmasan sokszor futottam össze a majomivadékokkal. A fél galaxist megfertőzték korcs létükkel, és egyre csak terjeszkednek, dacára a rengeteg akadálynak, amit le kell gyűrniük. Lassan mindent elözönlenek. Szerencsére mindenki pusztítja őket, ahol éri - beleértve saját magukat is. Más szörnyeket is felleltem. Közülük a tauknak túlságosan nehéz a magukkal cipelt Felsőbb Jó terhe ahhoz, hogy számottevő erővé nőjék ki magukat, a nekronok túl kevesen vannak, és gépezetük lassan őröl, az orkok pedig folyton egymást marják. Hosszú távon egyik sem komoly ellenfél. A tiranidák és a káoszerők annál inkább, szerencsére a hiperhálónak még nem jutottak a közelébe. Titokban néha meglestem őket, és elborzasztott a káoszvilágok perverz kegyetlensége, csakúgy, mint a kaptárflották által feldúlt kopár világok.

Hosszú bolyongás után végül rátaláltam úticélomra, a beavatás helyszínére. A szertartás rövid volt, a próba pedig nevetségesen könnyű. Akkor még nem tudtam, hogy a megmérettetés lényege valójában az odavezető út volt.

4. Az út vége

Kihúztam energiapengémet a káoszbajnok rothadófélben lévő mellkasából, és villámgyorsan körbehordoztam tekintetem. Hátraléptem, mire a test tompa puffanással fogott földet mellettem. Nincs több ellenfél. Magára hagytam tehát az energiapáncélos holttesteket, és siettem vissza őrhelyemre.

Beültem az irathalom közepére. Se falak, se termek, se lépcsők; semmi. Csak könyvek. Időtlen mozdulatlanságban, senki által nem háborgatva. Az egész Könyvtár nem más, csak illúziók sokasága, melyek megtestesülnek a szemlélő által. Legyen az élő, halott, gép, legyen csak egy lélek, vagy egy csavar valamelyik járműből, a Könyvtárnak mindegyik számára van valami trükkje. Számomra nincs. Felülkerekedtem mindenen, mi befolyásolni tudna. Volt időm felkészíteni magam, nem vagyok más, mint plazma és szövetek szimbiózisa, melynek egyetlen célja a minél tökéletesebb mozdulatsor végrehajtása, legyen az tánc, vagy egyszerű gyilkosság. Nem vonja el semmi figyelmemet, nem mérlegelek, nem rettenek vissza soha. Őrzöm a tudást, mit a nyakamba varrt a sorsom. Az út véget ért számomra, megleltem a célt. A Kacagó Isten keblére ölelt, de ez a kebel hideg és üres. Elértem jutalmamat, melyre előző életemben vágytam. Remete lettem, társam csak a végtelen magány.