Eden :ötödik

Második kezdet

Tizenkét éve... tizenkét hosszú éve kezdődött. Hosszú idő egy embernek. Tizenkét év elég arra hogy egy kisgyerek felnőjön, hogy egy árvából harcos váljék, hogy testvérek forduljanak egymás ellen, hogy hősök szülessenek és bukjanak el, hogy egy egész univerzum szenvedjen a véget nem érő háború súlya alatt és hogy tiszta lelkek rothadjanak el a káosz emésztő romlott tüzében. Egy poros sivatagbolygó a birodalom peremén, oly jelentéktelen. Tizenkét év bizony hosszú idő...de három év...három év ezen a Hommerhatzon...hosszabb a végtelenségnél is.

A Reménytelenség katonái

Folyamatos robbanások tépték Hommersburgot a szürke óriást. A bolyból ezernyi bábzsinórként emelkedtek ki a fekete füstoszlopok, és több helyen is látni lehetett a távoli lángok narancsszín játékát. A harcok a több kilométer magas központi torony körül voltak a legintenzívebbek, a gárda bátor katonái folyamatos tűz alatt próbálták védeni a tornyot. Másodpercenként robbantak gránátok, vagy csapódtak rakéták a hevenyészett védelmi állásokba. Halálsikolyok, az összeroncsolódó hús és csontok, émelyítő hangja, hörgések és sistergő érthetetlen rádióadások keveredtek a lézerfegyverek tompa pufogásával. A véres küzdelem már több mint húsz órája tartott és jelét sem adta annak hogy csillapodni akarna. Fereyd közlegény egy oldalára borult kormányzati limuzinnak háttal, tárazta lézerkarabélyát. Remegő kezével, legalább háromszor mellé lökte a cellát, mire végre sikerült beletalálni. Mellé verődött még két társa, a bajszos ötvenes éveiben járó Hafinn, és a kölyök képű Gauz. A fiatal katonánál gránátvető volt. Látszott rajta a félelem, de senki sem hibáztatta. Mindenki félt.

- Gauz gránátfedezetet. Át kell jutnunk a kiméra mögé! - Próbálta Fereyd túlordítani egy géppuska kerepelését. Gauz Hangosan nyugtázta a parancsot és felemelte a magasba fegyverét. Várt.

- Három, kettő, egy! - Futásnak eredtek és ezzel párhuzamosan Gauz három füstölgő gránátot küldött, arra amerre az ellenséget sejtette. Félúton lehetett a két katona amikor nem messze tőlük tüzérségi gránát csapódott a betonba. Fereyd és Hafinn tíz métert repültek a lökéshullámtól, és eszméletlenül elterültek a főtorony bejáratától nem messze. Gauz minden ízében remegett. Felsziszegett a rádiója.

- Összes egység, itt Mahtz ezredes! Feladni a külső védelmi vonalakat, és visszavonulni a főbejáratoz. Ismétlem minden egység vonuljon vissza!

- Gauz eltávolodott a felfordult jármű alvázától, és felkészült a futásra, de valami megzavarta. Olyat vett észre, amit még sosem látott. Hatalmas sötétszürke felhők közeledtek a város felé, gonosz felhők, érezte ahogy bekúszik az elméjébe egy új érzés...mintha csiklandozták volna a torkát belülről. Krákogott egyet de nem akart elmúlni. A füle is elkezdett sípolni. Futásnak eredt. Csak harminc méter...csak ennyit adjon neki a mindenható. Csak ezt a kis kérését teljesítse. Rohant, ahogy bírt. Érezte, hogy meglátták, a következő pillanatban megelevenedett körülötte a levegő. Vöröses, vékony és hosszú lézer nyalábok metszettek bele az utca betonjába, a mögötte lévő csipkéssé lyuggatott falba, és a vállába. A fájdalom elviselhetetlen volt, arccal a föld felé zuhant...teste mereven vágódott a szürke beton kemény, érdes felületének. Megremegett, ahogy izmai ismét működésbe léptek. Előre indult kúszva. Nem sokkal előtte egy rakéta csapódott az utca felületébe, hatalmas nyíló virágra emlékeztető krátert létrehozva. Oldalra fordult a földön és célzás nélkül tüzelt. Következő pillanatban egy géppuska fészek felrobbant és az egyik ablakszerűségen kirepült egy visítozó fekete palástos figura. Öröm járta át. Diadal öröm. Felkászálódott és lehajolva futott tovább a kráterig, aminek a másik végén már az utolsó szúk patkó alakú védvonal volt. Beugrott a mélyedésbe, aminek a belsejében térd magasságban állt a víz...valószínűleg eltörtek a vízvezető csövek. Förtelmes zaj ütötte meg a fülét. Káoszimádók rekedt csatakiállása.

- Dögöljetek meg!! - csípőből leadott két lövést majd kiürült a forgó tár. Az a két találat vagy egy tucat embert tépett szét. Tárat cserélt és nekiiramodott a gödör meredek kijáratának, és ahogy felugrott elkapta a betonból kiálló csavart fém rudat, és azzal húzta fel magát. Körülötte izzott a levegő, robbanó töltetek, lézer csíkok, és gránátok repkedtek minden fele...mint ha a támadás egyre csak fokozódott volna. A válla sajgott de nem ért rá vele foglalkozni. Ahogy sikerült kikászálódnia egy erős kéz nyúlt felé. Azonnal megmarkolta, mire az nagyot rántva rajta a levegőbe emelte, és átlendítette az oldalasan felállított keramit lapok mögé. Maga Mahtz ezredes segített neki. Ott tornyosult fölötte a már félig gépi ember, magas volt és kidolgozott izomzattal büszkélkedhetett, mindkét karja bionikus szerv volt és az arcának egy jókora darabja beleértve a ball szemét is. Szőke rövidre nyírt haja és kemény vonású arca, tiszteletre méltó erőt sugárzott. Szó nélkül egy elesett rohamgyalogosra mutatott...Gauz megértette. Görnyedten indult el vigyázva, hogy nehogy kilátszódjon a keramit torlaszok mögül. Amikor odaért leguggolt halott társa mellé, és tisztelettel lehámozta róla a roham fegyvert és a hozzá tartozó háti egységet. Majd felvette...a fegyver töltöttsége a felén volt de még így is elég lehetett körülbelül tíz percre, de töbre nem...nem akart arra gondolni, hogy mi lesz akkor, ha kifogynak a munícióból. Visszatért az ezredeshez, mire az bátorítóan rámosolygott.

- Kettes pont...nyomás közlegény!
- Értettem uram!

Elsettenkedett a kettes védelmi pontnak kijelölt géppuska fészek mellé. Szinte fizikai fájdalmat érzett amikor a fegyver leadott egy sorozatot. Mintha dörömböltek volna a dobhártyáján. Majd abbahagyta a fegyver...kilesett a hideg hirhazit fémes lapja mögül, és nem látott egy ellenséges harcost sem...ahelyett hogy támadtak volna eltűntek. Visszavonultak volna a győzelem kapujában? Nem nincs olyan elgyötört sereg, ami most hátrálna meg. Más állt, állhatott a háttérben. A pár másodperccel ezelőtti csatazaj átadta a helyét az emésztő tömör csendnek. Egy halk piszmogást sem lehetett hallani, és kezdett sötétedni. Felnézett az égre és az a felhő amit nem rég látott pont a főtorony fölött örvénylett, és terjedt szét minden irányba. A félhomályban hommerhatz vöröses színei megszürkültek, elhaltak. Ujjbegyei elgémberedtek, és átfagytak, anélkül hogy észre vette volna. Lehelete látszott, és egyenruhája is egyre jobban szorította. Egy hang felnyögött mögötte.

- Mi ez?

Teljesen átfagyott és reszketett. Az utcák végei feketésbe vesztek, elméjébe beszivárgott a félelem. Apró csúszómászó módjára végigszáguldott agyán és rettegéssel töltötte meg gondolatait, érzéseit. A barikád eleje felől fémes kongás hallatszott. Majd még egy. A magányos, kietlen szürke utcák ezt a bánatos hangot visszhangozták sorban. Csak ez törte meg a mély túlvilági csendet. Családjára gondolt...ők vajon most hol lehetnek? Vajon mi van velük? Megpróbálta gondolatait elterelni a valóságról, de csúfos kudarcot vallott. Egész teste reszketett, már a fegyvert sem tudta a célon tartani. Miféle célón? Mégis mi ellen küzdenek? Fejében egy kis gyenge hang egy kérdést ismételgetett. MI EZ? Halk dallam susogott neki, alig kivehetően. Olyan szomorú volt, és olyan...magányos, oly...félelmetes. Mint ezer apró csengettyű. Mégis milyen dallam? Hátrafordította fejét, rángatózó nyakizmai csak nagy nehézség árán engedelmeskedtek. Rettegő szemek néztek vissza rá, mind ugyanazt érezték, amit ő. Előre nézett és megrökönyödve figyelte az egyre sűrűsödő ködöt, ahogy szép lassan felé lebeg, hogy végül elnyelhesse. Ez nem a valóság! Megszédült. Már nem csak a dallam volt halható, mély akadozó...lélegzetvételek...ismétlődő, szabályos levegővétel, mindenhonnan ez jött. A falak, az utca betonja, a géppuska fészek. Minden megelevenedett, és szuszogott. Kiesett kezéből a fegyver, és nagyot koppant, ahogy földet ért. Nem volt ereje lehajolni...nem volt ereje megmozdulni...gondolkodni is fájt. Vérereiben fagyos vér csordogált. Belsőségei remegtek, egy kép villant az agyába, a felesége. Az a másodpercnyi öröm, és melegség elég erőt adott neki ahhoz, hogy felvegye elejtett fegyverét. Másra viszont nem. Újra hatalmába kerítette a félelem. Előtte százméternyire, megbomlott a köd fehér fátyla és kibontakozott belőle egy hatalmas alak. Döngő léptekkel, lassan közeledett, és nem sokkal utána másik két óriás jelent meg. Gauz lába felmondta a szolgálatot és görcsbe rándult teste magzati pózba gömbölyödve terült el a fagyos úton. Minden izma feszült...nem tudott ellene harcolni. Ismét egy kellemes kép tűnt elő a semmiből. Egy mosolygó csecsemő. A Lánya. Forróság áramlott szét benne. Kiegyenesedett és feltápászkodott. Megmarkolta fegyverét és a közeledőkre tartotta. Csupán harminc méter volt közöttük a távolság. Remegni kezdett. Egyre közelebb értek...erőt kell merítenie! Szerelme karjában ott volt kislánya, és mögöttük egy ismerős hely alakjai rajzolódtak ki. A Szent Clevelsberg katedrális belsejében az ólomüveg egy részlete. Egy aranypáncélos glóriás harcos. A Császár hihetetlen alakja. Visszatért A főtorony bejáratának utolsó védvonalához. Testében forró energia pulzált. Felnézett és a nála kétszer magasabb fekete páncélos alakra tartotta a fegyverét. Hosszú sorozat vágott végig a páncélon de látható kárt nem tett benne. A szörnyeteg feje agancsos volt és az arca lapos előrevágó. Fehér vízora gonoszan ragyogott mély szemgödrében, a nyaki részen kusza vörös vonalak, erek módjára duzzadtak meg és ernyedtek el, ezüstös sisak volt...a halál fém arca.

p

Az apothecarium félhomályában Trevis Arbry eszméletlenül vergődött fehér ágyában, és visítva tiltakozott valami ellen. Elméjében szörnyű vihar tombolt. Homályos képek villództak, egymás után. De oly sok átszenvedett óra után kitisztult a kép és mindenegyes kis ábra összesűrűsödve egy iszonyatos fém fejet formált, belőle sűrű átláthatatlan éjfekete füst szivárgott...mögötte a hipertér vértengerként undorítóan vonaglott. A fej súgott neki...elméjébe hatolva csábította. Halkan kedvesen, dédelgetve ismételgetett egy szavat. Ötödik. Trevis kétségbeesett kiáltásra nyitotta száját.

- Neeeeeeeeeem!!

Felpattant szemhéja, fekete szembogara szűkülve engedett utat táguló gesztenyebarna íriszének. Elszánt harag, félelem, és tettvágy száguldott végig egész testén.

p

Gauz levegőbe emelkedett és villámgyorsan átrepült a társai felett. Egyenesen a főtoronynak. Hallotta, ahogy a csontjai szétporladnak. Lezuhant egyenesen egy fémkupacra. Úgy érezte, szétreped a mellkasa. Elsötétült a látása, kezdték felmondani érzékszerve a szolgálatot. Családjára és a Császára gondolt, de most nem segíthettek. Senki sem segíthetett.

Új Hajnal

Gorbak büszkén nézte, ahogy a fajtájabeliek ordibálva sürögtek, forogtak az ércbánya minden részében. Testszaguk átláthatatlan felhőkbe tömörült, és keveredett a fém hideg illatával. Egy ember számára ez már-már elviselhetetlen lett volna, de az orkok ezt szerették. Elindult a hűvös éjszakába burkolózó sivatag felé, kifelé a bánya forróságából. Ahogy kiért látta hogyan veszik fel a fijuk azt a rengeteg helyben összetákolt rézszínű fémet, és hogyan válnak a zöld lények fémszörnyeteggé. Hatalmas pofáján egy széles vigyor nyúlt el. Kilátszottak sárgás rohadó félben lévő agyarai. Nyúlós nyálcsimbók lógott szája szélén. Elindult ki a völgyből, egyenesen a végtelen dűnék irányába...már mindkét hold lement és keleten az ég már egész világos volt, de a nap még nem látszott. Hajnalodott. Ránézett a több száz kilométerre elterülő hatalmas szürke bolyvárosra, ami még így is eltakarta a fél horizontot. Megszűntek a csatazajok, eltűntek a füstoszlopok, és az egész várost valamiféle baljós csend ölelte körül. Néhány helyen látni vélt ködös foltokat is. Ez nem lesz így jó. Waaaagh-ni jöttek, de ez a város nem tűnt, valami háborús zónának, inkább csak halott volt. Érezte megváltozott valami azóta, mióta az-az izé becsapódott a várostól nem messze. Az a lángoló hatalmas izé. Felbukott a nap a keleti hegylánc mögül, és beterítette a véget nem érő sivatagot karmazsin színével, de valahogy a város ugyanolyan sötét maradt. Mintha a nap sugarai semmivé foszlottak volna, ahogy hozzáértek. Érezte ez a hajnal más, mint a többi. Egy új hajnal.

*

By Warboss

„A hajnali fény szürkére festette a sivatag homokját. Hommerhatz fővárosától, Hommersburgtól, pár kilométerre fekvő erődítmény vastag keramitfalain belül csend uralkodott. Felfegyverezett Űrgárdisták százai fél térdre ereszkedve imádkoztak a Császárhoz, a Birodalomhoz, a Rendjükhöz, és hálát adtak az újabb napért, ami megadatott nekik. Az ima befejeztével felegyenesedtek és folytatták feladataikat, melyet a hajnal eljövetelével félbehagytak. A Kolostor Erődből, orbitális pályáról ledobott, előre gyártott elemekből épített erős hét méter vastag, húsz méter magas falain díszes zászlók, és ikercsövű automata rakéta és golyószóró ágyúk a voltak. Az erődítmény falait köralakban építették meg, így minden oldalról ugyanúgy lehetett védeni. A létesítmény egyetlen bejáratát több méter vastag, hidraulikusan mozgatható páncélkapuk zárták le. Az erődön belül a leszállópályákon Viharsólymok sorakoztak. A gárdisták szállásaiként szolgáló cella épületek, fegyverraktárak, hosszú sorokban kígyóztak. Néhány plazma generátor kékes pulzálással világította meg a környéket. A vastag energia kábeleken az Adeptus Mechanikus papjai által szentesített óvórúnák húzódtak biztosítva a szerkezetek problémamentes működését. A félig gép, félig ember, öntudatlan szervitorok szüntelenül a sorokba rendezett csatamotorok, terepsiklók között tevékenykedtek.
Az erőd közepén magasodó parancsnoki létesítmény száz méter magas kommunikációs tornyában a plasztkristály panorámaablakoknál egy díszes energiapáncélzatot viselő harcos állt és a messzi homokdűnéket nézte. Karjait keresztbe fonta mellvértjén, melyen színarany villámokkal keresztezett kétélű csatabárd alakú díszítés csillogott. Fehér energiapáncélját védőrúnák és pecsétek borították, hátáról vékony anyagú, koromfekete palást lógott, vállpáncélján a Fehér Sebhelyesek címere csillogott. Hátán Groxbőrtokban damaszkolt, díszes kétélű energiapallos csüngött. Arcát nem rejtette sisak mögé. Bronz barna színű arcán két régi sebhely húzódott, orrán védőrúna tetoválások díszelegtek. Megjelenése, nézése tiszteletet parancsolt. Gondolatai messze jártak. Két napja folyamatosan csak aggasztó híreket kapott a galaxisban, és a bolygón történő mozgolódásokról, támadásokról. Előző nap értesült róla, hogy egy hatalmas ork hadsereg leszállt Hommerhatzon és lerohanták a közeli városrészleget és az ott állomásozó birodalmi gárda csapatokat. A gárdisták segítségére kivonult ugyan az egyik Űrgárdista század, de még nem kapott hírt felőlük.
Az egyik nagy dűne mögül váratlanul előtűnt a nap. Fénye egy pillanatra elvakította. Hunyorogva nézte tovább a fénybe boruló sivatagot…
- Egy újabb nap - monda halkan maga elé, majd egy nagyot sóhajtott. Háta mögött a sokkezű, csontvázszerű, félig ember, félig gép szervitorok dolgoztak a kommunikációs berendezéseknél, radaroknál. Egy űrgárdista lépett döngő léptekkel mellé.
- Dortan Százados! -szólt, halkan és tisztelettudóan, öklével kétszer a mellkasára csapva.
- Hagyjuk a formaságokat testvérem. Ugyanúgy szolgálom a birodalmat és a császárt, ahogyan akárki más is itt.
- Értem testvér. Bocsáss meg.
- Nem történt semmi… Van valami hír?
- Igen. Nemrég jelentkezett Maldrin őrmester. A támadás sikeres volt. A külső védelmi állást sikeresen visszafoglalták. Az orkok nagy része visszavonult a sivatagba és szétszóródtak a hegyekben és az ércbányák területén. Sok testvérünk elesett a csatában, de több ezernyi mutáns vérével bosszulták meg halálukat.
- Nem túl szerencsés, hogy a bányákba menekültek…Kiváló fedezék addig amíg újra rendezik soraikat, és a bányák elláthatják őket érccel.
- Igaz testvér. Utánuk menjünk?
- Nem. Maradjatok a helyeteken. Öngyilkosság lenne követni őket a hegyekbe. A helyzeti előny ott az övék. A távolsági bombázás ideális lenne. Vannak információink milyen anyagok vannak a telepeken ?
- Igen uram. Sajnos rengeteg toxikus és mérgező anyag fellelhető a területen. A bányákban dolgozó korcsemberek ezeket, vegyületeket begyűjtik, és a felszínen tárolják. A jelentések szerint magas hőfokon sem igazán semmisülnek meg így előreláthatólag még az orbitális pályáról történő bombázás esetén is könnyen az atmoszférába kerülhetnek a mérgek.
- Értem. Tehát maradnak a felszíni harcok, ha majd megjön az erősítés, akkor kifüstöljük a mutánsokat a barlangokból.
- Értem testvér. A hajókkal, amikkel az orkok érkeztek mit tegyünk ? Ott hagyták őket a sivatagban úgy menekültek. Esetleg semmisítsük meg őket ?
- Hány hajóról van szó és milyenek ?
- Körübelül húsz darab Cerzior osztályú teherhajó és ötven kisebb-nagyobb szállító hajó. Különböző bányászcégektől lophatták őket. Még nem vizsgáltuk át az összest, de a rakományuk főleg csak szemét és hulladék.
- Véleményem szerint robbanószereinket és tartalékainkat nem lenne célszerű közönséges teherhajók elpusztítására pazarolni. De azért tartsák távol a hajóktól az orkokat.
- Értettem testvér.
- Hány mutánssal állunk szemben ?
- Körülbelül négyszázezer zöldbőrű. Valamint három Squiggoth is van velük. De az esti támadásnak köszönhetően sikerült szétzilálni a hordájukat így sebezhetőbbek.
- Végre egy jó hír. Egy darabig valószínűleg nem lesz velük gondunk. Az eldákról van valami ?
- A kolostorerődből jelentették, hogy egy újabb sötét elda flotta érkezett a bolygóra és ezek is az egyenlítőnél szálltak le. Sajnos nem tudták tűz alá venni őket, mivel a bolygó takarásában gyülekeznek és ott is maradnak.
- Káosz fattyak ?
- Egyre több lakost fertőz meg ez az őrület, de a bolyvárosok kitartanak.
- Rendben. Van esetleg valami amit tudnom kéne ?
- Igen. Az erősítés kérésünkre az Éden Őrzői rendház válaszolt. Jönnek amilyen gyorsan, csak tudnak.
- Éden Őrzői… Ismerem őket. Kitűnő defenzívák és a harcokban is megállják a helyüket. Mikorra érnek ide ?
- Még sajnos bizonytalan az érkezésük ideje. Az Ophoniáta bolygót megtisztították a Tyranidáktól így sok időt vesztettek.

Dortan újra a messzi dűnéket kezdte figyelni és gondterhelten felsóhajtott.
- Pedig nagy szükségünk lenne a segítségükre. Nem szívesen mondom ezt, de a birodalmi csapatok és saját seregeink nem sokáig lesznek elegendőek ilyen hatalmas invázió tartására… Eretnekek seregei.. Eldák… És most ez az ork csürhe… És mind ez egy bolygón egyszerre..
- Ez sajnos igaz testvér… Legalább azt tudnánk, mi vonzza erre a bolygóra ezt a rengeteg mutánst és eretneket…
- Igen… azt jó lenne tudni - mondta halkan Dortan és a felkelő nap felé fordította tekintetét.”

p

A sötétség leple alatt egy hatalmas alak mozgott. Testére lepedőszerű fekete ruhadarabot húzott miközben minden tagja remeget. Gyorsan akadozva tette dolgát.

p

Figyelmeztetnem kell mindenkit. Most!! Elindultam a selymes külső fényeket áteresztő vastag üvegajtó felé. Szemeim csak lassan szoktak hozzá a beáramló fényhez. Amikor odaértem megpróbáltam kinyitni de nem sikerült. Kívülről volt lezárva. Kínzott az adrenalin, és az általa fokozott fékezhetetlen düh és tettvágy. Ökölbeszorított kezemmel lesújtottam az ajtóra, egyszer, kétszer...számtalanszor...de akármilyen erővel is ütöttem semmi sem történt azon kívül, hogy remegett a szerkezete. Oldalra néztem, bele az apothecarium végtelennek tűnő homályába, és felvillant a szörnyeteg képe. Nem bírtam tovább. Hátrébb léptem és egyetlen gondolattal széttéptem az ajtót. A pszí támadás úgy pattintotta el a golyóálló üveget, mint egy szinti ostya darabot, és úgy tépte cafatokra a plasztacélt mint egy szelet kenyeret. Árnyalt mosoly futott végig az arcomon majd elindultam, szépen lassan, méltóságteljesen. A hajón éjszakai ciklus volt ennek megfelelően a fények tompák voltak. Az Ophoniata óta mikor is elájultam, folyamatosan rémálmok, látomások gyötörtek. Fogalmam sem volt menyi ideig voltam eszméletlen, de a legjobb esetben is már félúton lehettünk, mert az út két napos. Ez vagy az első éjszakai ciklus vagy a második. Azt is tudtam melyik hajón vagyok. A Honorium volt a harmadik legöregebb hajója az Őrzőknek. Folyosóit végig gyönyörű domborművek borították, melyeken elektrofáklyák fényei tükröződtek, meleg narancsszínbe öltöztetve a régmúlt hőseit és csatáit. Amit álmomban láttam az a jövő volt. Folyamatosan csak az járt az agyamban hogy ez a valóság volt. Annyi mindent láttam...szörnyűségeket, borzalmakat. Nem szabad Hommerhatzon leszállni, inkább az egész rohadt bolygót porig kell bombázni. Megvannak az eszközeink hozzá, akár lukat is üthetnénk a bolygóba, a két vénséggel. Nem tartana az egész tovább 30 percnél. Az-az ostoba. Phoenix kicsit elszámolta magát, a bolygó nem lesz tiszta, amikor érkezünk...nem hoztuk magunkkal a legtöbb járművűnket sem. Nyilalló fájdalom hasított koponyámba, és egy pillanatra megroskadtam. Lüktetett és zsibbadt egyszerre a fejem. A térdem is megfájdult, holott azzal semmi gond nem volt. Eszembe jutott az a jelenet...az első álom, amit átéltem. Az volt mindközül a legvalóságosabb és egyúttal a többet mondó. Kiszikkadt töredezett földfelszín egy csepp homok nélkül, az égbolton a káosz erői játszadoztak, és jelenítettek meg képeket, színeket, miközben teljesen eltakarták az életet adó napot. Helyette vibráló erő szolgáltatta a fényt, amit az emberei elme képtelen felfogni mégis világossá teszi számára a táj minden apró részét. Egy hajdan büszke bolyváros maradványaiban játszódott a rémséges jövő. A hatalmas toronyházak helyén csak saját megfeketedett csontvázaik álltak, a széles autópályák önmagukból kifordulva feküdtek, Munkásnegyedek tűntek el átadva a helyüket a végtelen gyásznak. Árnyékok vonaglottak az épületek megmaradt szintjein, az utcák krátereiben, és törtek elő a kiszáradt szökőkutakból...mind mozgott, lassan, élvezettel kúsztak egyik helyről a másikra. Templomok árva alakjai magasodtak ki az emésztő sötétségből, magukba rejtve a borzalmakat, és épségben meghagyva azoknak a sorsát, akik még reméltek valaha. A bolygó utolsó civiljei ide zsúfolódtak be, de azóta csak demonstrációként szolgálnak, a gyenge elméknek. Összecsuklott, földön nyüzsögő embertömegek egymás hegyén-hátán, mindnyájan végtelen lidércnyomásba merülve szenvedtek, a császár oltalmazó szobrai alatt. Így lett ez elrendezve. Ők voltak a tanúi a remény megsemmisülésének. Lelkük örök félelemre, és szenvedésre ítéltetett a káosz szörnyetegei által. Az ő sikolyaik voltak az egyetlen hangok ebben a borzalmas jövőben. Azonban, a város központjául szolgáló három kilométer magas központi torony sértetlen volt a maga módján. Iszonyatos sértetlen óriás, minek minden alkotóelemét átformálta egy erő. A létező legsötétebb fekete volt színe, alakja már semmire sem hasonlított. Minden ponton vékony tűhegyes deformációk meredte az égnek róla. Lélegzett. Lassan de minden kétséget kizáróan lélegzett. Nyugodt mély sóhajok hangjai áradtak az építmény felől. Fegyverropogás szólalt meg szétverve a csöndet. Forrása egy felismerhetetlen roncshalmaz volt, melyben elcsigázott harcosok küzdöttek egy távolinak tűnő megfakult fogalomért, egy célért, amit épp a sötétség kebelezett be. Édenért.

- Testvér!

A valóság pörölye arcomra sújtott kiűzve fejemből, a rémeket. Homályos szemmel néztem vissza megszólítómra. A földön térdeltem fél kezemmel a hideg fémnek támaszkodva, a másikkal a homlokom szorítva. Lassan vontatottan kiegyenesedtem, és farkasszemet néztem a fényben derengő társammal. Ha megpróbál állítani...

p

Zeath a kardjával játszadozott. Karcsú fegyverét lengette, imitálva egy láthatatlan csata láthatatlan párbaját. Kecsesen mozgott csuklója, könyöke és válla, ahogy a fegyvert akadás vagy rántás nélkül siklatta a levegőben. Körülötte néhány szervitor pucolta éppen a falak domborműveit. A terem ahol volt viszonylag tágas terét meleg színek töltötték meg, a padló fényes fém volt a falak pedig végig művészi képeket ábrázoltak. Arccal előre egy páncélüveggel borított termet nézett. Bent egyik társa épp ork nemesekkel birkózott. Kapkodva mozgott, minden ütésébe teljes erőt vitt - amatőr - gondolta Zeath. Ha minden támadást maximális erő kifejtéssel próbál bevinni, akkor gyorsan ki fog fáradni, és emellett a csapás után csökken a reakcióideje, és nehezebben fogja tudni védekezésre emelni a fegyvert. Bizony három ork nemes igazi ellenfél volt, és a jelek szerint túl sok is. Az űrgárdista folyamatosan hátrált és közben kaszálva próbálta magától távol tartani a zöldbőrűeket. Nézni sem bírta, inkább előre lendült és egy gyors suhintást tett a levegőben, lefejezve egy képzeletbeli támadót. Oldalra pördült, térdeit behajlította és has magasságban balra vágott. Kiegyenesedett, és ismét a társát rejtő holo-tréningegység felé fordította sötét tekintetét. Már nem is harc volt, hanem elkeseredett vergődés. Végül egy zöld óriás lecsapott energiabaltaszerű otromba fegyverével, társának fejére és a program meg állt. A kiégett utca eltűnt és átadta a helyét a hideg tükröződő fémfelületeknek. Testvére kilépett és szitkozódva elhaladt mellette. Érezte az édeskés szagot, amit a bőre bocsátott ki magából. Az izzadság formájában távozó, teste által lebonthatatlan, anyagokat, és a hormonháztartásának illékony kicsapódását. A terem bejáratára nézett és két szíve kapálózni kezdett, ez volt negyvenhetedik holo-küzdelme, és még egyet sem bukott el. Izgatott volt, és egyúttal kíváncsi is hogy mire képesek a penész színű bestiák. Nem bukhatja el...de belül valami azt súgta neki, hogy nem is fogja. Tettetett nyugalommal elindult a kitárt ajtó felé. Hosszú léptekkel közeledett, miközben a koordinátor beállította a paramétereket a számítógépen. Bent valamivel hűvösebb volt, és végig futott gerincén az idegek jelzése hogy a hőmérséklet esett. Odalépett a fegyvertartó állványhoz...az ott pihenő előző használatától még forró lánckardot ball kezébe vette. Meleg markolata csutakos volt az előző harcos izzadtságától. Átalakult a táj és egy pillanat alatt egy porig bombázott város utcájában találta magát. Égett műanyag és izzó fém bűze terjengett a levegőben, az utca hosszan mutatott előre egészen egy kráterig ahol is megszűnt létezni. Összeroskadt házak csökevényes maradványai díszelegtek hírmondók gyanánt. Ők voltak a valaha létezett város és a háború krónikásai. Az egyik sarokról három Ork nemes fordult be, és ahogy meglátták üvöltözve, megiramodtak felé. Minden lépésük kisebb földrengést gerjesztett, téglák potyogtak, az így is alig álló épületroncsokból. Zeath csak állt és nézte a felé rohanó bestiális idegeneket. Jól szemügyre vette testüket, keresve a gyengepontokat. Bal lábával hátrébb lépett, és ruganyosan megrázta magát. Saját egyedi kardját jobb kezével együtt hátrébb húzta, míg a másik csuklóján elforgatta a fegyvert és fordított tartásban maga elé tartotta. Ragadozó vigyor nyúlt el arcán és sötétkék szemei gonoszan csillantak nemesi szemöldökcsontjai alatt. A koordinátor megborzongott és szinte már sajnálta az űrkalózokat.

p

A kihalt utcákon már csak a fagyos szél járta végtelen táncát az épületek között. Minden kis résen, nyíláson keresztül fújt, kísérteties susogással megtöltve az üres csendet. Harmat könnyű ködfátyol fedett mindent, és mintha az utcák végeit elnyelte volna a sötétség. Semmi sem moccant a jeges orkánon kívül. Semmi. Halott volt minden. Hommersburg a dicső fellegváros egy nap alatt bukott el és hajlott meg a káosz rettentő hatalmának. A tisztikar a támadás kezdetekor egy rossz paranccsal kiküldte a teljes hadállományt a Déli Sivatagba, ahol is egy álltaluk meteornak vélt tárgy csapódott be a forró homokos talajba. Pusztán a méretei is félelmet keltettek a város déli negyedének lakói közt. Harminchat kilométer távolságból is tökéletesen látni lehetett roppant alakját. Miután a sereg felvonult, hatezer gyalogossal, ezeregyszázhuszonhét páncélossal, és kétszáz önjáró baziliszkusz tüzérharckocsival. Mikor a felderítők körülpásztázták az objektumot, hamar kiderült hogy semmi természetes nincs benne. Űrhajónak látszott. Két napig nem történt semmi aztán a harmadik nap esti óráiban elszabadult maga a pokol. Senki sem tért haza. A városlakók egy vakító fényjelenségre lettek figyelmesek, ötvennégy másodperc múlva a hangja is elérte Hommersburgot. Ezrek menekültek azonnal, a hozzájuk legközelebb eső óvóhelyre, otthonukat, javaikat hátrahagyva. A szegényebb réteg nem tehetett mást, mint várt és rettegett. A közszolgálati adók, és a nyilvános helyre kihelyezett monitorok órákon át harsogták a birodalom lelkesítő jelszavait, nyugtató álhíreket, és az echlesiarchia méltóságainak demagóg beszédeit. Majd ezek is elhallgattak. A Vezérkar minden hadra hívható egységet, milíciákat, nyugállományban lévő helyi hadsereget, - még a veteránokat is - berendelt és felfegyverzett. A város vezetősége hosszú gerillaháborúra számított és ennek megfelelően az utolsó percig ki akartak tartani. Semmi sem alakult, úgy ahogy azt ők elképzelték. A negyedik nap reggelén megkezdődött az offenzíva...senki sem tudta hogy mi ellen fognak harcolni. Talán egy kissé meg könnyebbültek amikor az utcákat közönséges csuhás emberek hordája özönlötte el, kezdetleges fegyverekkel. Szinte veszteség nélkül képesek voltak ellenálni a jól beásott képzett katonák, a szedett-vedett támadásoknak, és százával hullottak a kultisták. A városméretű csata tizenkettedik órájában, azonban minden megváltozott. Sorra némultak el a külső védelmi pontok. Eszelős gyorsasággal pusztultak el teljes szakaszok egy hang nélkül, és a „hullám” egyenesen a főtorony felé tartott. A maradék katonát visszavonták a torony bejárata elé épített barikádok mögé. Elszánt mindenre felkészült harcosok voltak...nem egészen 4 percig bírták a káosz három alattvalója ellen.
Rorony Herlom, Hommersburg tiszteletbeli nagymestere egészen halálának pillanatáig hűséges volt a birodalomhoz és a császárhoz. Imáját azonban félbeszakította egy fekete penge. Az utolsó dolog, amit hallott, egy szó volt: Ötödik.

p

Egy rongyokba öltözött kislány botorkált a kihalt utcán, élelem után kutatva. Szakadt, egykor talán piros ruháját, több helyen égetett foltok, kosz és korom csúfították. Rettegett és minden ízét átjárta a metsző fagy. Kilátástalan küzdelmet folytatott az éjséggel és saját lidérceivel. Egy hete nem evett már semmit. Rémült égkék szeme szinte világított kis, helyes ám mocskos arcában. Furcsamód megértette, hogyan tud életben maradni. Felfogta, hogy azok az árnyak nyújtanak neki védelmet, amelyek iszonyattal töltik meg a szívét. Megtanult hangtalan kísértet lenni, egykori önmagának a szánalmas utánzata. Gyorsan észrevehetetlenül mozogva, egyre közelebb jutott egy utcához, ahonnan furcsa hangokat hallott. Nem tudta mire vélni azokat, de bízott benne hogy további túlélőket találhat, akik megsajnálják, és ételt adnak neki. Csalódnia kellett. Ahogy bekukkantott egy repedésen keresztül, először csak látta majd meg is érezte a zaj forrását. Undorító bűz csapta meg, és csak nagy nehezen tudta megállni öklendezés nélkül. Egy macskaköves térre látott rá, ahol azok, a fekete-ezüst palástos szörnyetegek éppen embereket halmoztak egymásra. Halottakat, oszló holttesteket. Ám ő meglátta a lehetőséget. Azok katonák maradványai voltak, a katonáknál pedig mindig van valami élelem. Tudta. Nem először fosztaná ki az egykor őt védelmező harcosok maradványait. A feketeruhások elfoglaltnak látszottak, könnyű kicselezni őket, csak ügyesnek kell lennie. Várt egy pillanatig, aztán elmosolyodott. Az egyik köpenyes elkurjantotta magát mire mindegyik társa köré gyűlt. Elérkezett a pillanat. Sebesen átvágott az utca másik oldalára egyenesen egy felhajlott betondarab mögé. Kinézett, és látta hogy azok még mindig el vannak foglalva. Futtában megkerülte eddigi fedezékét és az utca egyik házának kiálló elhajlott gázelvezető csöve mögött talált menedéket. Sikítást hallott, férfihangot. Ekkor jött rá, hogy egy még élő emberrel szórakoznak azok a szörnyetegek. Gyűlölet és undor töltötte el, de nem tehetett semmit. Inkább rohanvást megtette a maradék távolságot és lekucorodott a halom mögé úgy, hogy pont ne lássanak rá. Szíve majd szétszakította a mellkasát, és lélegzetét visszafojtva próbált úrrá lenni saját testén. Ha most észreveszik, akkor… . Újra felnyüszített az ismeretlen, és ő azonnal nekilátott. Mocskos egy elfoglaltság, széttépi az ember lelkét, hulláktól, élettelen testektől elvenni földi javaikat. Érzéketlenné teszi a legpuhább, legjóságosabb lelket. Kővé dermeszt minden empátiát. Üveges szürke szemek meredtek rá…de már nem zavarta. Megszokta. Ahogy egy fiatal férfi maradványait átkutatta, kicsusszant a zubbonyából egy régi polaroid fénykép. Óvatosan, gyengéden fogta meg, de nem tudta megakadályozni, hogy rákenődjön a hullaviasz, ami mostanra már vastagon körbefogta kis kezét. Fájdalmat érzett, emésztő lelki fájdalmat, ahogy a képre nézett. Egy boldog, mosolygós családi kép volt, szinte már idillikus. Eldördült egy szilárdlőszeres pisztoly, és elhallgatott az ismeretlen áldozat. Ő azonnal megdermedt. Puffanó hangok érkeztek a groteszk domb túloldaláról. A halott testtel szórakoztak tovább…miféle őrület ez? Mégis mik ezek? Milyen lény képes ilyen mérvű kegyetlenségre? Ezek nem voltak emberek többé, férgek, emberállatok. Ismét lehetőség nyílt kutatni. Mivel élelmet még nem talált, és az ideje fogytán volt, kezdet kétségbe esni. Mozdulatai erőltetettek, darabosak lettek. Az előbbi harcos kezét megfogta és rántott rajta egyet.

p

Fagy vágott az arcába, és levegő után kapott. Mellkasára iszonyatos súly nehezedett, és csak alig áramlott levegő a tüdejébe. Testét megcsapta a fájdalom, maró, szúró szele, de ordításra nyitott száját nem hagyta el egyetlen hang sem. Valamit érzett a kezében és megszorította.

p

A kislány lelke megfagyott egy pillanatra, szíve kihagyott és önkéntelenül egy elhaló sikkantást hallatott. Vasbilincsként szorult rá törékeny csuklójára az eddig halottnak hitt katona véres kézfeje. Kétségbe esetten próbált kiszabadulni a béklyóból. Akaratán kívül is magára vonta a csuklyások figyelmét. Súlyos bakancsok dobogását halotta, majd rögtön rá a hóna alá nyúlt egy erős kéz. Elemelkedett a hideg betontól, végül a csuklóját szorító erő is engedett. Becsukta szemét és éles sikoltással kapálózva tiltakozott. Rúgott, karmolt, harapott, de nem tehetett semmit. Amikor kinyitotta szemét, életében először meglátta egy csuhás arcát. Rettenetes volt. Halotti maszk. Feszes hófehér bőr, rothadó fogakat villogtató a két szélénél továbbmetszett száj, de valahogy mégis a szeme volt legszörnyűbb. Aranysárga íriszét a szembogárból kiindulva vörös vonalak metszették. A fehér részeken véletlenszerű bevérzések csúfolkodtak. Mosolyában örömnek nyoma sem volt. Hosszan nézte a kislányt. Aztán hirtelen eltorzult az arca és furcsa hangot hallatva eleresztette a kislányt. Ő a földre hullott és kábán figyelte mi történik körülötte. Először a kultistát. Torkán egy, két centi átmérőjű seb éktelenkedett. Gurgulázó hangokat hallatva hanyatt dőlt, a mellette álló is megremegett, miután egy vörös fénycsík keresztül száguldott ocsmány koponyáján. A harmadiknak felocsúdnia sem volt ideje, mert mellkasát három precíz lézersugár ütötte át. Aztán a kislány megfordult. Egy földön heverő erőtlen férfit látott. Kezében egy birodalmi lézerpisztollyal. Teste kicsavarodva, torzan, véresen hevert a betonon, de szemében elszánt düh lángolt. Nehézkesen, kúszva elindult a kislány felé, aki önkénytelenül is hátrálni kezdett. Eldördült egy lövés, majd még egy és még egy. Golyó és lézer zápor zúdult rájuk.

p

Gauznak egyetlen porcikája sem volt, ami nem fájt volna. Látása homályos volt, hallása tompa. A kezében tartott szabványpisztoly elvileg jelentéktelen súlyát, pedig alig bírta tartani. Egy piros foltot látott maga előtt. Megmert volna rá esküdni, hogy egy kislány alakja. Nem értette, hogyan lehet még életben, de nem is nagyon izgatta. Egyetlen dolog kötötte le a figyelmét. Haza kellett jutnia.

p

Trevis arcát félelmetessé változtatta a folyosó gyér világítása. Árnyékot vetettek a kiemelkedések, és így úgy festett akár egy démon. Testvére lassan kimérten közelített felé. Ball kezét előretolta, míg a jobbal sorozatvetőjét tartotta nyugalmi helyzetben.

p

Nem tudtam, mihez kezdjek. Belül egy erő arra késztetett, hogy fejvesztve a parancsnoki hídra siessek és tájékoztassak mindenkit a közelgő veszélyről. De tudtam, egy rossz mozdulat és halott vagyok. Társam óvatosan felém tartott. Tudta mire vagyok képes. Megcsapott az elméjéből áradó kétség. Kételkedik? Tehát nem biztos, abban hogy jól cselekszik. Talán van egy esélyem, hogy vérfürdő nélkül véghez vigyem, amit kell.

- Testvér! Nagyon fontos, - nem ez így nem lesz jó - életbevágóan fontos dologról kell tájékoztatnom a kapitányt. Az egész rendet érintő, és a hadjárat sikerét veszélyeztető faktorokat figyelmen kívül hagytak. El kell jutnom a parancsnoki hídra - mégis miért ott keresem Phoenix kapitányt? Miért nem a parancsnoki cellában? Vagy a taktikai termek egyikében?
- Sajnálom de határozott utasítást kaptam. Maga nem hagyhatja el a gyengélkedőt. Most visszakisé..
- Idefigyeljen! Ha nem tudok beszélni Phoenix kapitánnyal, mindnyájan elpusztulunk, méghozzá kínkeserves halállal.

Éreztem, ahogy tudatából minden kétség tovatűnik. Rám emelte a pisztolyt.

- Most azonnal visszatér az apothecariumba, vagy kénytelen leszek tüzelni.

Utolsó elkeseredett kísérlet gyanánt megnyitottam elméjét és átsugároztam a legmarkánsabb álmot. Mire ő megtántorodott és révülten a falnak zuhant. Egy másodperccel később Remegve kiegyenesedett, nekem szegezte a pisztolyt, és elhatározta, megöl. De még mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, kiengedtem magamból minden energiámat. Mely lökéshullám formájában manifesztálódott. Az űrgárdista elemelkedett a földtől, és sebesen a folyosó vége felé száguldott. Mikor földet ért hosszan csúszott. Ahogy megállt, kiegyenesített karral tüzelt. Három golyó tépet bele a Honorium patinás falaiba. Hasra vetettem magam és a lendület testvérem felé sodort. Újabb hármas sorozat tett kárt a folyosóban, ám most alig mellettem csapódott be. Fekvő helyzetben megerőltettem elmém, és energianyalábbal támadtam. Teste a levegőbe emelkedett és úgy maradt. Felálltam és elindultam felé. Nem tudott semmit tenni úgy szorította az általam nem is ismert pszícsapás akár láthatatlan láncok tömege. Megszédültem, és botladozni kezdtem.

p

Zeath elrugaszkodott, a félig összedőlt ház oldalfalától és három méter magasan, játszi könnyedséggel átvágta a meglepett ork nemes nyakát. Ahogy ruganyosan földet ért, már gurult is előre. Mögötte egy súlyos balta vágott az utca betonjába. Felpattant és fordulásból belevágott a lassú zöldbőrű hátába. Mozgott a levegő mögötte. Már táncolt is odébb, újabb halálos sérülést, sikeresen elkerülve. Megmaradt két támadója most szembe került vele. Az egyik, amelyiknek a véres vágás ott díszelgett a hátán, delejes üvöltéssel neki rontott. Hihetetlen ereje volt. Ahogy válla Zeath-nak ütközött, elsodorta a hozzá képest csöppnyi űrgárdistát. Zeath nekicsapódott egy még álló lámpaoszlop csonknak. Reflexből lecsúszott a fémnek szegezett hátával, közvetlenül azelőtt hogy a bestia az oszloppal együtt őt is kettémetszette volna. Erőteljesen oldalra vágott ball kezében szorongatott, második kardjával. Tőből leszakadt az izomkolosszus, masszív lába. Bömbölve oldalra dőlt, miközben a vért fröcsögő, csonkot markolta. Nincs kegyelem hangzott az utasítás Zeath agyában. Egyetlen kecses mozdulattal megszabadította az űrkalózt ocsmány fejétől. Felnézett és várta hogy az egyetlen túlélő támadjon. Ám hiába várt. Az ork habozott, és ő tudta hogy már nem veszthet. Leszegte fejét és megeresztett egy különösen kegyetlen mosolyt. Nekifutott és szinte repülve tette meg a maradék távolságot, amikor is lecsapott saját csodálatos lánckardjával. Az otromba baltát védekezésre emelte hasonló jelzőkkel illethető gazdája. Fémes nyikorgással pattant le a láncfegyver és az ork hárított. A bal karddal ráütött ellenfele fegyverére mire az kirepült tulajdonosa kezéből. Jobb kezében markolt lánckardal a nemes arcába vágott rettenetes sebet létrehozva, és egy másodperccel később a másik eszközzel megadta a kegyelemdöfést. A függőlegesen széthasított testből komoran kibuggyantak a belső szervek, a belek féregmódjára csavarogva a földre hullottak, és ott egy kupacba állva gőzölögtek. A zöld és vörös óriás gyötrelmes lassúsággal összerogyott és nem mozdult többé. Zeath még egy utolsó pillantást vetett a halott városra mintegy búcsúképpen. Majd megtisztulva elindult egy feketére éget fa irányába ami időközben a holotréning kijáratává változott. A koordinátor nem tudta becsukni a száját, több mint száz éve szolgált ezen a poszton de még soha nem látott kecsességet párosulni ilyen fokú brutalitással és kegyetlenséggel. Lenézett az apró kézi számítógépére és kipipált egy apró rublikát Zeath Korath neve mellett. Negyvenhetedszer is.

P

Látása valamennyit tisztult és megbizonyosodott, hogy amit lát az valóban egy kislány. Ott ált a három halott kultista fölött és rémülten hátrált. Ott voltak a fegyvereik is. Hihetetlen erőfeszítés árán sikerült hangot kierőltetni magából.

- Fegyvert!

A kislány egy darabig csak mereven nézett aztán lehajolt és nehézkesen felé csúsztatta az egyik káosz imádó lézerkarabélyát. Gauz magához ragadta és kilencven fokot elfordult, és gondolkodás nélkül célzott és ölt. Inkább pusztított. Ereiben folyékony tűz csorgott vér helyett. Lelkét pedig a legforróbb, elemi lángok nyaldosták. Ujja a ravaszhoz ragadt. Számtalan felé rohanó fekete alak bukott alá. De egyre csak többen lettek. Megállíthatatlanul törtek feléjük, de nem tüzeltek. Gauzba belehasított a döbbenet. Ezek játszani akarnak. Kilazította a tárat, ami kiesett hüvelyéből és újat tett a helyére. Felvisított a töltöttség jelző. A fegyver dugig volt. - Ha játékot akarnak, hát akkor megkapják! -. Megcélozta a felé hömpölygő ember áradatott, és elkeseredett vigyorral az arcán meghúzta a ravaszt.

P

A földön magzati pózba görnyedve feküdtem. Lassan kitámasztottam magam, miközben ismét éreztem a térdemet maró fájdalmat. De ahogy felpillantottam rögtön meg is, feledkeztem a valójában nem is létező fájdalomról. A Honorium békés folyósólyának falait mindenütt alvadt vér borította. Testrészek ugyan nem voltak, de nagyobb, beazonosíthatatlan húscsomók leptek el mindent. Vérbűz, ürülékszag és a káosz édeskés eszenciája terjengett a levegőben. Fejemet kétségbeesetten ingattam, jobbról balra. -Ez lehetetlen, ez nem történhet meg…mégis mit tettem? Az utolsó kép, amire emlékeztem az volt, ahogy megbéklyózott társam felé megyek. - Nem! Ez…ez képtelenség. Ezért meghalok! Áruló vagyok. -. Lelkemet megmarkolta a félelem és bűntudat különös kettőse. Az, lettem, amit annyira gyűlölök. Azzá váltam, aminek kiirtására felesküdtem. Úgy döntöttem mielőtt feladom magam még valami hasznosat is, teszek. Figyelmeztetek mindenkit a közelgő veszélyre. Futva elindultam a parancsnoki híd felé. Egy örökkévalóságnak tűnt mire végre elértem a fotocellás ajtót, ami ítéletemet rejtette. Léptem volna az ajtó elé, de félúton valami megállított. Kétség úgy fúródott elmémbe akár egy hatalmas szigony…meg tudnám oldani hogy ne ítéljenek el, csupán vissza kéne mennem a társam maradványaihoz és odafeküdnöm, eszméletlenséget tettetnem amíg valaki arra nem járna, és előadnám az ártatlan áldozatot. A felismerés szörnyű volt.
- Ilyen alattomos lennék? Ilyen egyszerűen képes lennék testvérem meggyilkolásának tudatával élni? Nem…Bűnös vagyok, vétettem a császár ellen. Bűnhődnöm kell! - . Erőtől megtelve mégis félelemmel léptem az ajtó érzékelője elé. Amikor az, kitárult hihetetlenül meglepődtem. Ott állt előttem Rancal és egyenesen rám szegezte villámvetőjét, a tisztítótüzet. Szikla módjára rendíthetetlenül állt, arcán homályos érzéketlenség. Csupán annyit mondott, Ötödik és meghúzta a ravaszt. Lelkem ezernyi szilánkra törött, csalódottság, félelem, harag és irónia rohant meg egyszerre. Nem volt ideje homlokomnak a létező legtorzabb gyűrődéseket felvenni. Hallani nem halottam a lövést, de azt a vakító fényjelenséget, ami közvetlenül a tűzrózsa előtt megjelenik, még láttam. Beleégett a tudatomba.

P

Elviselhetetlen volt a fehérség, arcomon végigfutott egy eddig idegen inger. Fagyos szél vágott rá. Hideg érzet kezdett cikázni testemben. Látásom visszatért, igaz csak szép lassan. Az első dolog, amire ráismertem az Félix arca volt, aggodalmat sugárzott. Majd felette Philistorm Nextor. Ökölbe szorítottam a kezem, és éreztem, ahogy engedelmeskednek a terminátor páncél szervói és ez borzasztóan megnyugtatott. Megmozdítottam törzsemet és megroppant a hó alattam. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam követni, hogy mi is történik velem valójában, de bíztam benne, hogy az, amiben eddig részem volt, csak egy rossz álom. Visszatértem az Ophoniatara oda, ahol elkezdődött ez az egész őrület. Bezárult a kör. Ha volt a dologban egy csöppnyi rendszer, akkor ez az ésszerű befejezés. Igazán megtanulhattam volna az alatt a hosszú idő alatt, amíg könyvtárosnak tanultam, hogy az univerzum végtelen, és kegyetlen. Semmiféle rendszer nincs benne, nincs végső igazság, nincs jó vagy rossz. Az egyetlen dolog, ami biztos az a káosz. Minden abból születik és abba vész bele, és egyedül az Istencsászár hatalma adhat oltalmat ez ellen. Erőt merítettem saját hamis biztonságérzetemből mondván vége, és elkaptam Félix felém nyújtott mancsát, erősen rászorítottam és magam felé húztam. Ő is ezt tette és nehezen ugyan, de sikerült talpra állítania. Mindenki csendben nézett rám, nem tudtam rájönni miért, de Félix ismét segített.

- Trevis a szemed…

Szokatlanul hirtelen mozdulattal szememhez kaptam, és éreztem, ahogy újam valami nedveset talált. Visszahúztam és megnéztem. Vér volt. Vért könnyeztem. Nem hittem a szememnek. Szokatlanul nagy volt a csend. Habár éreztem a jeges szelet, ahogy elvetemülten igyekszik kiszárítani és felhasítani még mindig forró bőrömet, de semmiféle hangot nem hallottam. Itt valami nem stimmelt. Elnéztem a távolba, le a hegy párkányszerű oldaláról, és fel a végtelen égbe, amely épp széthasadt.

Csend

A több száz méter magas gigantikus homokdűnén, egy egész hadosztálynyi fehér csatamotor sorakozott. Ahogy a nap rájuk világított büszkén verték vissza annak roppant erejű fényét. Heimik Dortan százados parancsnoki motora előtt peckesen rendíthetetlenül ált. Fekete palástjába, bele-bele kapott a szél. Sisak nélküli feje méltóságteljesen fürkészte az előttük elterülő kietlen sivatagot. Homlokáról, tarkójáról kövér izzadságcseppek vándoroltak lefelé kreol bőrén, át izmos erősvonalú állán, hogy végül eltűnhessenek csatapáncéljának, nyaki szigetelésén. Emberei csendben várakoztak, motoraikon, vagy épp azok mellett. Várták a jelet. Valahol előttük, valahol a látóhatáron túl zöldbőrű férgek, serényen tevékenykedtek, rendezték soraikat, hogy megtámadhassák a Fehér Sebhelyesek űrgárdista rendjének, területi hadműveleti központjának kinevezett erődítményt. Fajtájuk tudatlansága biztosította nekik a megfelelő elbizakodottságot, és génjeik felszabadították a tárgy, vagy cél nélküli pusztítás vágyát, mindegyikük elcsökevényesedett agyában. Dortan ezt tudta…azzal is tisztában volt, hogy az orkok többszörös túlerőben vannak, könnyedén körülfoghatják az alig párszáz űrgárdista, alkotta védelmi vonalat és magát az erődöt is. Viszont volt nekik is pár ütőkártyájuk. Többek között a terepsikló és harci motoros alakulatok, melyekkel hatalmas károkat tudnak okozni a hordának, és képesek a seregtestet több darabra cincálni, elszigetelni egymástól az ellenfél alakulatait, és zaklatni a szárnyakat. Nem messze az erőd hátulsó falaitól egy viszonylag nagy, húsz baziliszkuszból álló tüzérség is segítségükre volt, melyet Elieshum bolyvárosának milíciája biztosított számukra a Császár iránti rendíthetetlen hitük, és nem utolsó sorban az űrgárdistáktól való félelmük bizonyítása végett. De még ez és egy rakás szerencse sem elég ennyi ork ellen. Az Éden Őrzői űrgárdista rend már úton volt, de érkezésük bizonytalan volt. Ők voltak az egyetlen esély. Bár Dortan nem értette hogy miért reagáltak ilyen hevesen a hívásukra, szabályosan lecsapták a császári öklök kezéről a feladatot. Jól ismerte őket. Kiváló katonák voltak az impérium talán legjobb stratégái, és defenzívái. Taktikai elveik ellent mondtak az űrgárdisták villámtaktikájának, védekezésre, bekerítésre és távolsági harcászatra támaszkodtak. Habár ő, mint embereket, szimpatikusnak tartotta őket, a harcstílusuktól undorodott. Távolból lődözni mindenféle géppuska halmok mögül…már a gondolattól is kirázta a hideg. Valahol, belül, lelke mélyén gyávaságnak tartotta, ahogy barikádok, és földsáncok mögé bújva lekaszálják az ellenfelüket, ahelyett hogy szemtől szemben kiállnának ellenük. De nem lehet mindenki Fehér Sebhelyes. Háta mögül mély morajló hangra lett figyelmes. Azonnal tudta hogy mi az, és tenyere viszketni kezdett fehér fémkesztyűjében. Mindjárt elkezdődik. Ó igen a mészárlás. Fölötte mennydörögve elrepült három Viharsólyom. Ék alakzatban kelet felé tartottak. Egyenesen az orkok felé. Mögöttük szabályos homokvihar söpört végig a motorosokon, akik erre az „aprócska” tényre rá sem hederítettek. Dortan palástja megvadult, az orkánban, és rövid haját csapkodta. Lassan, szertartásos mozdulattal kihúzta hatalmas, széles pengéjű pallosát, a háti egységére szerelt groxbőrtokból és a Hommerhatz sivatagjába döfte. Fél térdre ereszkedett, fejét leszegte és megkezdte imáját a szentséges istenatyához. Társai követték példáját. Kis idő elteltével, mikor már úgy érezte lelkét elég tisztára perzselte, kiegyenesedett, visszalépett motorjához és berúgta. Úgy üvöltött akár egy felbőszített rémgyík. Nem sokra rá a többi gép is beindult, remegett a homokdűne, homokszemek egymással birkózva igyekeztek lefelé a biztonságosnak hitt alsóbb részekre. Dortan felerősítette arcára a levegőszűrő és mikrofon egységet és hangosan, megnyitva minden csatornát, társaihoz szólt.

Emberek…katonák…testvérek…Sebhelyesek. Ma ismét lehetőséget kapunk császárunktól hogy bizonyítsuk, méltóak vagyunk az Ő szentséges bizalmára. Ismét megkaptuk azt a dicsőséges feladatot, hogy mutánsok ezreitől szabadítsuk meg az ő világát. Hát ne hagyjuk cserben!!

Indulatosan megrántotta a gázkart és a csatamotor eszeveszett száguldásba kezdett. Pár másodperc múlva már csak hallani lehetett a harci gépeket, ahogy átszelték a végtelen buckákat, tulajdonosaikat a csata sűrűjébe repítve, ahol orkok vérével itathatják meg a kiengesztelhetetlen sivatag sárga homokját.

p

Zeath, kabinja magányába süllyedve gondolkozott. A nem zavarta a félhomály, mely szinte magába burkolta hatalmas izmoktól duzzadozó testét. Úgy gondolta, hogy most boldognak kéne lennie, vagy ha nem akkor mindenféleképpen éreznie kéne valamiféle diadalt. De nem érzett semmit. Csupán ürességet. Közelharci képességei olyan szinten voltak hogy néhány magasabb rangú tiszt is irigykedhetett volna, de ez számára nem jelentett semmit. Két koppanó hang visszarántotta a valóságba. Felkapta fejét és maga sem tudta miért villámló tekintettel az ajtóra nézett. Várt még egy kicsit mielőtt megmozdult volna. Félúton járhatott, amikor vendége újra megzörgette a fém alkalmatosságot, ám most sokkal erőteljesebben. Zeath elforgatta a réz kilincset, amit egyébként nem szeretett, mert akárhányszor megmarkolta mindig fémszagú lett a keze. Kitárult az ajtó és egy sötét alakra engedett rálátást.

- Anthon őrmester? Minek köszönhetem látogatását?
- Dolgom van Zeath…és magának is. Jöjjön velem.

Azzal ellentmondást nem tűrően megfordult és elindult. Zeath követte, igaz fogalma sem volt, arról hogy mégis milyen dologról van szó. Ráadásul ez inkább parancs volt, mint kérés. Nem baj. Neki a parancsok betartása volt a feladata.

p

Egy fekete rongyokba bugyolált eretnek ugrotta át egyik elesett bajtársát egy rozsdás konyhai bárdot szorítva, majd vérfagyasztó üvöltéssel Gauzra vetette magát. Ám a katona már előreszegezett bajonettel várta. A koptatott, szürke penge átszúrta a támadó tüdejét és áthatolt gerincoszlopán. Diadal üvöltése torkán akadt, ő maga pedig az előreszegezett lézerkarabélyon. Gauz emberfeletti erővel oldalra fordította a fegyvert és lelőtte róla a kultistát. Újabb két támadó közelített. Hátra tekerte fejét és a kislányra nézett. Megragadta a szeméből sugárzó félelem. Egy röpke pillanatig csak nézte aztán elkiáltotta magát.

- Tünés!!!

A kislány hátat fordított, és megiramodott. Még a nevét sem tudja mégis az életét áldozza érte. Mégis miért? Bukkant fel a kérdés Gauz elméjében. Azonban megválaszolni nem volt ideje. Előre fordult és két halálos lézer sugárral leterítette, egyik támadóját. A másik már fölötte volt. Ahogy a hátán feküdt megpróbált oldalra hemperedni de izmai már nem engedelmeskedtek. Felnézett és látta ellenfele szétmetszett, torz arcát. Kezdtek elmosódni a körvonalak. Ahogy a csuhás az ő mellkasán ülve felemelte vérmocskos csákányát, Gauz elmosolyodott. Nem félt, nem érzett fájdalmat, az utca fagyos szele ellenére is kellemes melegséget öntötte el. Tudta ő most már semmit sem tehet, és hogy elfogyott minden szerencséje. Örökre. Robbanás rázta meg a környékek és betondarabok repkedtek mindenfele. A kultista felnézett és azonnal széttépte egy méretes robbanó golyó. Folyamatos géppuskatűz vágott végig a kultistákon, véres masszává tépve az eddig diadal ittasan üvöltő eretnekeket. Gauz érezte ahogy remeg a háta alatt az utca rideg borítása. Izmaiból elfogyott minden erő, teste tehetetlen volt, csak bámulta a sötét ködréteget ami elnyelte az épületek tetejét. Majd egy vörös csík került látóterébe. Hosszú henger alakú vörös tárgy. A remegés megszűnt, az a valami megállapodott. Fémes hang majd léptek zaja. Egy erős alkatú szőke férfi hajolt fölé, fején bőrből készült fejvédő. Megszólalt.

- Deidr, még él! Azonnal hozd a medicumládát.

Gauz mosolyogva nézte ahogy megjelenik még egy férfi és kétségbeesetten mindenféle gyógyszert pakol ki egy fém színű ládából. Érezte ahogy elzsibbad a nyaka. Suttogva maga elé mormolta.

- Deus Imperrator Ex Machina
- Hogy mi?

Kérdezte a szőke alak, de már választ nem kapott.

p

- Vissza Testvéreim! Vissza!

Dortan nem volt teljesen biztos abban hogy, egyáltalán halja valaki is azt amit a rádióba beszél. Az arcmaszkja tocsogott a vérben és furcsa szörcsögő hangot hallatott minden egyes lélegzetvételnél. Nekirohant egy ork, és egy kicsit hátrébbtántorodott, a bestia üvöltve vágott felé baltájával, de a fegyver csak behorpasztotta a mellvértjének dobmórú külsejét. Dortan csípőből egy kézzel vágott a hatalmas, széles pengéjű kardjával és törzs tájt kettémetszette a zöldbőrűt. Letépte arcmaszkját, és beleszippantott a vérszagú levegőbe. Lenézett a szétvágott véres testre és megvetően felmordult.

- Csak ennyi??

Újabb zöldbőrű hullám rohanta meg állásaikat. Dortan minden erejét összeszedve kiáltotta el magát.

- Vissza az erőd alá!!! Testvéreim vissza!!

Habár a mennydörgető kiáltást nem hallotta meg mindenki, a tisztek láncszerüen közvetítették a parancsot és a csapatok maradékai lassú visszavonulásba kezdtek. Az izzó nap koronája már a homokbuckák tetejét súrolta, a messzi táj zavaróan hullámzott, a felfelé áramló forróságtól. A távolban Hommerhatz bolyvárosa feketéllett baljósan megtörve a sivatag haegemoniáját. Talán még szép is lehetett volna mindez ha nem egy vérszagú pöcegödörből nézné a fehérsebhelyesek századosa miközben ezernél is több zöldbőrű hömpölyög felé. Lassan lépdelt hátrafelé, pallosát két kézre fogva, ügyelve arra hogy még véletlenül se forditson hátat az ellenségnek. Nem. Az a gyengeség jele lett volna. Tehát így komótosan vonult vissza a fehérsebhelyes űrgárdista rendház negyede, farkas szemet nézve több ezer vérre szomjazó vörös szempárral.

p

Mindenki csendesen ált a fagyos hegyormon, és nézték, ahogy az ég megnyílik, felrobban, szétreped és kifordul magából. Én védőimákat mormoltam magamban, és letérdeltem hogy hálát adhassak a császárnak az eddigi életemért. Az ismeretlen jelenség tűzvészmódjára terjedt, és a