Puhányok I.

Emmarn secundus bolygója nem tartozott a lényeges világok közé. Vad, sziklás vidék volt, kemény, zord telekkel, és rövid nyarakkal. Csupán egy jellegtelen fénypont a Birodalom egén. Így gondolta ezt az Administratorum, így gondolták a szomszédos csillagok népei, de még az ott élők is csak így gondoltak magukra.               Csupán egyvalakik nem. A tiranidák borzalmas hordái mégis értékesnek találták a bolygót valami okból. Egy napon spórabombák ezreit zúdították a kopár sziklákra. Az ott lakó néhány ezer – termetes, szikár hegyi emberré edződött telepesek– rögtön fegyvert fogtak. Előkerült az a pár lézerpuska, melyet még a letelepedés idején hagyott itt a Birodalmi Gárda, és az eddig favágó eszközzé silányított lánckardok is újra vért kóstolhattak. Emmarnnak nem volt régi történelme- mindössze kétszáz év telt el azóta, hogy az első telepesek megvetették a lábukat a mogorva sziklákon. Nem volt dicső harc az övék sem. Barbár őslakosok, veszedelmes szörnyek helyett csupán az erős széllel, és az embertelen viharokkal kellett megbirkózniuk. A nagy részük az első adandó alkalommal tovább is ment  – mely egyben az utolsó is lett, mert egyetlen egyszer szállt le a bolygón birodalmi hajó, mikor a szükséges ellátmányokat, építőanyagot, és egy birodalmi papot hoztak. Ezek közül csak az utóbbi bizonyult tartósnak, mert a kevés plasztacélt hamar elkoptatta a vihar, a munkagépeket gyorsan elhasználta a nehéz terep. Rengeteg fegyverrel is ellátták őket, hogy meg tudják védeni magukat a bolygó szörnyei ellen.               Amik persze nem léteztek. A lakosság a kezdeti ötezerről kétszáz év alatt ezerötszázra csökkent, és lassan mindenkire jutott legalább egy lézerpuska. Nem gondolták, hogy valaha is hasznukat veszik, de most nagyon jól jöttek. Lám, bölcs az Istencsászár, és bölcs az Administratorum is, hogy a kellő mennyiségű felszerelést utalta ki annak idején.  A sok fegyver ellenére mindazonáltal nem volt könnyű dolguk a látszólag mindössze tépőfogakból, karmokból és több mázsa izomból álló szörnyek ellen.. Keményen ellenálltak, és a környezet is nekik kedvezett, de nem tarthattak ki örökké, és ezt jól tudták. Óriási szerencséjükre a csillagrendszerhez közel haladt el az Ultramarinok egy csatahajója, ami fogni tudta az asztropata hívását. A emmarniaknak addig ki kellett tartaniuk. Felfegyvereztek mindenkit, az öregtől a fiatalig, csak épp a csecsszopó apróságoknak nem tettek bölcsőjébe lánckardot.               Snan mindössze tizenhat éves volt, ami az Emmarnon már a felnőttkor határa. Bár nehezebben mozgott, mégis két lézerpuskát cipelt magával – hátha elromlik az egyik, magyarázta tettét – miközben a sziklák között ugrálva figyelte, mikor érik el őket az élő harci gépezetek. Több kisebb, féregszerű lényt lőtt már le, de tudta, ezek nem lehetnek a főerő. Hiszen a beesett tekintetű pap hosszú, éjszakába nyúló történelemóráin többször említette azt az esetet, mikor Macragge védelmében az Ultramarin rend teljes első százada, a legerősebb, legképzettebb veterán űrgárdisták odavesztek. - Márpedig én nem vagyok veterán, de még űrgárdista sem. – mormolta magának – Sajnos.        Lézerpuskája szürke fémje megnyugtatóan feküdt kezében. Szerette a fegyvert, kitapasztalta már erejét – az apró, féregszerű, mindent felzabáló kis lényeket egy jól irányzott lövéssel terítette le.  De most nem talált semmit egész napos őrjárata során, így egykedvűen ballagott haza. Szinte szégyellte magát, hogy nem dicsekedhet társainak valamiféle zsákmánnyal. Egész napos ugrálgatástól fájó lábbal, és sajgó vállakkal érkezett vissza a Városba. Nem illették külön névvel a települést, mert nem volt több a bolygón belőle. Az emberek a Város legnagyobb épületében, a raktárban gyülekeztek. Körülbelül ötszázan lehettek itt most, de ez a plasztacél csarnok tizedét sem töltötte meg. Snan egykedvűen ballagott be a szélesre tárt ajtón. -         Mi újság? – kérdezte tőle az ajtó mellett üldögélő öreg pap. -         Semmi, sajnos. -         Inkább adj hálát az Istencsászárnak, hogy megvédett!     Snan inkább nem is válaszolt. Úgy vélte, az üres beszéd kevés ahhoz, hogy az Istencsászár elégedett legyen vele. A tettek többet érnek a szavaknál.                A hatalmas, birodalmi sasokkal ékes terembe beérve elsőként a hozzá hasonló korúak gyülekezetét pillantotta meg. Mind egy magas, szőke hajú, izmos fiú köré csoportosultak. Crag. Az utálatos Crag, akire a többiek hallgatnak. Snannal nem nagyon szerették egymást, mert Crag nagyképű volt, és álszent – minden alkalmat megragadott, hogy bizonyítsa, jobb a többieknél. Snan csendesebb volt kissé, és rosszul esett neki, ha olyasmiben győzték le, melyhez valójában jobban értett. Ahogy odaérkezett a csoportosuláshoz, üdvözlés helyett csak egy kérdést vágtak a képébe: -         Mit lőttél ma? – vakkantotta Crag fölényeskedő hangnemben. -         Semmit.       A fiatalok gúnyos röhögésben törtek ki, majd pár méterrel arrébb mutattak, egy majd két méteres dögre. A feje szét volt roncsolódva, kitinpáncélos oldalát pedig lézerpuska ütötte lyukak tarkították. -         Ezt múld felül, kisgyerek – vigyorgott egy másik gyerek.     Snan odasietett, és megvizsgálta közelebbről is a holttestet. Egy hatlábú szörnyeteg volt, első két lába férfikarnyi kitinkarmokká módosult. Feje helyén csak egy véres massza volt, hátát pedig vastag páncéllemezek borították. Egy-két fekete folt is látszott rajta.     Snan letette maga mellé lézerpuskáját, és leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vehesse a sebeket. Megállapította, hogy a sérüléseket valóban lézerpuska okozta, mert a sebszélek szabályosak voltak, és a kitin egy fajta roncsolódása sem hagyott kétséget e felől. Valamiféle késztetés folytán beledugta az ujját a sebbe, és meglepődött. Alig egy ujjperce fért bele, holott a kitinpáncél sokkal vastagabb volt, és azt át kellett volna ütnie, hogy kárt okozzon.                Felfedezését egyenlőre megtartotta magának, mert tudta, csak verekedés lenne belőle, melyben biztosan alulmaradna. Vagy ha nem, akkor utána kapnák el vagy öten, az egyenlő küzdelem érdekében.                Bár semmi kedve nem volt, visszatért az utálatos társasághoz. Crag éppen nagy hangon adta elő, hogy hogyan terítette le a szörnyet, majd amikor összeesett, egy kővel hogyan verte szét a fejét. Nagyon belefeledkezett az előadásba, mert meg sem hallotta elsőre Snan kérdését.  Feltette hát másodszor is. -         Mégis, hol történt ez? -         Mi van kisgyerek, te is lőni akarsz magadnak? Ahhoz azért több kéne. Mellesleg a Szürke-szakadék tövében, ha már meg akarsz dögleni. -         Taelus atya mit szólt ehhez? -         Taelus? Az a vén senkiházi csak valami olyat motyogott, hogy ezer ilyen van még, és imádkozzunk, hogy az űrgárdisták időben ideérjenek.               Snan ismét csöndben maradt, bár legszívesebben lelőtte volna a fennhéjázó idiótát. Mérgében kisietett az ajtón, és nem is válaszolt az utána kiáltó társának, akit amúgy is csak Crag talpnyalójának tartott. -         Hé hova mész? Mi lesz az esti imával? Elkezdett futni, még mielőtt a fiú valakit utána küldhetett volna. Egyenesen oda ment, ahol Crag állítólag elejtette azt a lényt.               A Szürke-szakadék nem volt túl közel. Fél óra tempós gyaloglásba is beletelt, mire Snan végre elérte. A szakadék igen fantáziátlan nevét egy benne lévő nagy, tiszta szürke színű kőről kapta. Valamelyik telepes nevezte el még réges-régen, és a helyiek nem érezték szükségét, hogy új nevet adjanak neki. A szakadék elég mély volt, de nem túl meredek. Snan óvatosan lecsúszott a hasadék oldalán, lézerpuskáit ölében tartva, nehogy felhorzsolja a hátát, ahol egyébként hordani szokta. Kis keresgélés után megtalálta, amit keresett: egy nagyobb foltot, ahol a barnásszürke földet vér mocskolta be. A vértócsa egy körülbelül félembernyi szikla tövében száradt ragacsos homokká. Snan elővette zseblámpáját – már erősen esteledett – és tüzetesen megvizsgálta a szikla tövét. A bordó-fekete földön apró kitin- és csontdarabkákat talált.               Tenyerébe köpött, majd ruhaujját felgyűrve nekiveselkedett a sziklának. Majd egy percig erőlködött, mire arrébb tudta görgetni. Kicsit leült, hogy kifújja magát, majd visszatért a szikla alatti terület vizsgálatához. Sejtése beigazolódott: alatta is voltak bőven csontdarabok, és húscafatok. Snan egy pillanatra grimaszt vágott, mert a hús már elkezdett rothadni, és kellemetlen szagot árasztott.               Crag tehát megint hazudott. A lényt a kő vágta agyon, ő csak kiráncigálta alóla, és hazahurcolta. Párat az oldalába is lőtt, hogy hitelesebb legyen. Hát fantasztikus, ennyit a nagy vadászról.                Snan kedvetlenül felkapaszkodott a szakadék oldalán. Most a hosszabb utat választotta, mert ráért találkozni az öreg pap, és apja dühével, bár csak az előbbitől tartott igazán. A szél süvített, zizegő hangokat adott, de az áramlatot a völgyben nem lehetett érezni. Snan úgy öt perc múlva fel is ért a hegy tetejére. Leült megpihenni, körülnézni egy nagyobb sziklára. A zizegés egyre erősödött, de a hideg áramlat még váratott magára. -         Biztos csak a völgyben fúj – gondolta Snan mintegy mellékesen. Gondolatait inkább az kötötte le, hogyan mondja el az esetet anélkül, hogy baja esne.  Lepillantott, és valóban: szürkén hullámzott a fák lombjának sokasága. Össze-vissza fodrozódtak, a sötétben nem lehetett elkülöníteni egymástól őket.                A sziklán, amelyen Snan ült, eközben egy apró kis rovar mászott fel. Sárga, soklábú teremtmény volt, és láthatóan nem ijedt meg az embertől. Apró kis vájaton haladt, amit sok ideig vájhatott a puha sziklába. Snan elmélyülve szemlélte, de valami nem stimmelt. Megrázta a fejét, majd a szívén egy pillanatig erős szorítást érzett.  De hát ősz van! – rezzent össze. A fáknak nincsen lombja! Megerőltette a szemét, és most már látta, mit nézett fának az előbb.       Több száz szörnyeteget. Kitinpáncéljuk, mely napfénynél sárgásbarna lehetett, messziről egybefüggő szürkeséget alkotott. Soklábú, néhol kígyótestű, vagy denevérszárnyú szörnyetegek alkották a hordát, mely egyenesen a Város felé tartott. Snan bele sem mert gondolni, mi történhet, ha egyszer el is érik azt. Gondolataiba belefeledkezve felvette a kis bogarat, hogy eljátszadozzon vele.                És felordított a fájdalomtól, majd elhajította. A kezére pillantott, miközben folyamatosan üvöltött: savmarás nyomai látszottak rajta. A lény teste savas nyálkát választott ki, a sziklában is most marta ki magának az apró vájatot.                Snan tüdejéből kifogyott a levegő. Lihegett egy sort, majd rádöbbent, hogy üvöltése messze visszhangzott, és akkor valaki biztosan felfigyelt rá.                Nem tévedett. A hegyoldalban lejjebb, körülbelül ötven lépésnyiről két vörös szempár izzott fel, és a hozzá tartozó lény elindult a hang irányába. Snan azonnal lekapta hátáról mindkét lézerpuskáját, és eszeveszetten tüzelt, nem törődve fájó ujjaival. A szörnyeteg két hatalmas oszloplába mély nyomokat hagyott a sziklás talajon, ahogy felfele igyekezett. Két felső karjával segítette magát feljebb, melyek majd’ embernyi pengekarmokká módosultak. Másik két karjában egy csontborítású fegyverszerűséget tartott, amelyből az előbbihez hasonló rovarokat lőtt ki Snan felé. Szerencsére elég rosszul célzott, mert a fiúnak még a közelébe sem értek. Snan lézerpuskái ravaszát vadul nyomkodta, és közben fogait összeszorítva, sziszegve imádkozott, hogy a savas bogarak nehogy eltalálják.                A vörös sugarak cseppet sem zavarták az egyre közelebb kerülő tank méretű borzalmat. Szájában száz meg száz borotvaéles fog sorakozott, de azok nélkül is bőven elég pusztító erővel rendelkezett. Egy teljesen harcra alkotott lény, undorító tökéletességgel kivitelezve.                Snanban is hasonló gondolatok játszódhattak le, mert egyre inkább pánikba esett. Akkor adta fel végleg, mikor az egyik lézerpuska tára kiürült. A másikat fölkapta, és rohanni kezdett, a szörnyeteg pedig utána. A fiú érezte, vége van, a lény gyorsabb, és erősebb nála, lézerpuskája pedig nem okozhat olyan sebet, amellyel akárcsak megzavarhatná.    Megfordult hát, és csak annyit mondott halkan: -         Ám legyen.               Különös nyugalom áradt szét a testében, mely megacélozta kezét, és kiélesítette érzékeit. Megcélozta a lény szemét, majd meghúzta a ravaszt. Eltalálta. De ekkor már csak pár lépésnyire volt, és a tiranida ezt egy ugrással megtette. Pengekarmát Snan felé lendítette, aki el tudott ugrani, de a visszakezes ütés már a földre terítette. Hihetetlen gyorsan a másik karom is a feje fölé emelkedett. Megemelkedett, és egy pillanat kérdése volt, hogy lecsapjon. Snan feltartotta lézerpuskáját, holott jól tudta, semmit sem fog védeni a tonnás csapásból, majd a hegyes karom megkezdte halálos ívét.               De a fiút nem találta el. Snan az utolsó pillanatban egy erős fémkéz szorítását érezte a vállán, majd azt, hogy felrántja valaki. Beverte a fejét, és egy pillanatra csak kékséget látott maga körül, majd egy óriási kopasz fejet, melynek homlokába fém rudakat illesztettek. Az alak energiapáncélt viselt, és Snan az ölében feküdt. -         Megvagy, fiú? – kérdezte az űrgárdista. Snan csak bólintani tudott.  -         Akkor kapaszkodj. – ezzel be is fejezte a beszélgetést. Társa felé fordult – Készen állsz, Hardius testvér? -         Készen – válaszolta a mellette ülő.               Snan ekkor vette észre, hogy egy lebegő járműben ülnek. Hamarosan rájött, hogy egy űrgárdista terepsiklóban. A sikló lehetetlen ívet véve megfordult, majd egyenesen a tiranida felé repült. -         Ezt védd ki – suttogta az űrgárdista Snan feje felett, majd a terepsiklóra szerelt hővetőből tüzet nyitott. A forró légsugarak vajként olvasztották szét a húst, és papírként égették a kitint a lény bőréről. Fülsértő sikoltozás közepette égették porrá pár másodperc alatt azt, amiben Snan még kárt sem tudott tenni.               Ezután a fiú számára összefolytak az események. Még órákig röpködtek erre-arra, bele-belemarva a támadó seregbe, órákon keresztül. A fiú erősen kapaszkodott, és biztonságban érezte magát a két méteres, csupa izom harcosok között. Azok csak néha méltatták egy-egy pillantásra, szinte kizárólag a harcra koncentráltak. A hővető még rengeteg kárt okozott a hordának, a gyorsan száguldozó siklóban pedig nem tudtak kárt tenni a lassabb rovarszörnyek. Bár egy-egy biolövedék eltalálta őket – a sikló elejében csúnya sérülést okozott egy nagyobb adag sav – komoly sérülést nem szenvedtek.               Majd fél nap csatározás után tértek vissza a Városba. A siklóról leszálló űrgárdista a félájult Snant a karjaiban vitte az azóta már megtépázott raktárhoz. -         Lentius kapitány! – kiáltott a terepsikló vezetője parancsnokához.     Lentius kapitány még golyónyomokkal tarkított, megperzselődött páncéljával is tekintélyes látványt nyújtott, ahogy viharkalapácsát ölében nyugtatta. -         Igen? -         Komoly veszteségeket okoztunk. Kilőttük az irányító lényeket, így a maradékot könnyen lemészárolhatta a gyalogság. Hanyagolható veszteségeink vannak. A sikló javításra szorul. -         Helyes. Majd szólok Grendal technikus testvérnek. Ez a fiú? -         Egy hegytetőn találtuk, amint egy szál lézerpuskával harcol egy carnifex ellen. Épp hogy meg tudtuk menteni. A lényt megöltük. -         Jól teljesítettél, Hardius testvér. A fiút majd vidd be a raktárépületbe. -         Parancsnok, megkérdezhetem, itt mi a helyzet? -         Most van időm, úgyhogy igen. A tiranidavadász osztagok komoly sikert értek el, és úgy vettük ki, nem landolt a bolygón túlságosan nagy sereg. Két felderítő osztagot vesztettünk, és jó pár gépünk megrongálódott. De mindent összevetve sikeres volt az ütközet. -         Köszönöm, kapitány.                Snan halvány foszlányokban hallotta a beszélgetést, és csodálta azt a felsőbbrendűséget, amely ezekből a harcosokból áradt. Hardius bevitte a raktárba végül, onnantól pedig Snanra ráborult a sötétség.               Egy nap múltán tért magához egy földre dobott matracon. Körülötte jajgató sebesültek, és a Város apraja-nagyja. Mindenkinek akadt valami munkája. Ki az elromlott szerkezeteket javította, ki a sebesültek körül tevékenykedett, mások pedig csak bolyongtak céltalanul.               Snan felkelt, és mivel senki nem törődött vele, elindult kifele, a friss – legalábbis frissebb – levegőre. Társai közül nem találta meg mindet – nem kérdezte, mi történt velük, volt sejtése róla. A tiranidák nem végeztek olyan nagy pusztítást – hála az Ultramarinoknak – de azért jó páran meghaltak, és javítanivaló is akadt bőven.     Látta a városi írnokot is, ahogy számítógépébe egyre csak gépel, néha kopasz homlokát ráncolva. Amikor Snan közelebb ért, az írnok odaszólt neki: -         Nem tudsz halottakról?               A fiú összerezzent. Nem tudott egyről sem. Elmesélte az írnoknak a történetet, és megkérdezte, kik haltak meg. Az elmondta a veszteségeket, és egyáltalán, az egész támadás történetét. Sok kortársa meghalt – többnyire Crag talpnyalói, de azért sajnálta őket – mégis csak emberek voltak ők is. Elhatározta, most végre Crag képébe vágja az igazságot. El is kezdte keresgélni, de sehol nem találta. A halottak közt sem volt. Lehet, hogy még nem került elő a holtteste? Vagy csak máshol van?               Kiment a raktárépület elé, ahol az öreg pap bekötött kézzel üldögélt szokásos székében, a távolabbi hegyeket nézve. A bágyadt nap épp lemenőben volt, narancs derengésbe vonva a tájat. Szép látvány lett volna, de most senki nem ezzel foglalkozott. Snan tudta az írnoktól, hogy Taelus atya kivette a részét a harcból – lánckardjával elég sok tiranidát lekaszabolt, és lézerpisztolya is osztotta a halált.  Odalépett mellé, és félénken megszólította. Kicsit szorongott, hátha a pap leszidja, hogy elkóborolt, de nem ez történt. -         Taelus atya? -         Igen, Snan. Mondd, mi bánt.               Snan elcsodálkozott egy pillanatra Taelus nyugodtságán, hogy képes olyan lenni, mint máskor, miközben a pusztítás veszi körül. -         Azt akarom mondani, hogy Crag… -         Ne folytasd. Tudom, mire gondolsz. -         Igen? És most hol van?   Taelus a nap felé mutatott ráncos kezével, ahol egy kékre festett Viharmadár repülőgép sziluettje feketéllett.  Snan kikerekedett szemmel nézett a papra. Nem értett semmit, csak annyit volt képes kinyögni: -         De… hogy? -         Lentius parancsnok amint meghallotta, hogy Crag egyedül legyőzött egy hormagantot, abban a kegyben részesítette, hogy elvitte Macraggera, kiképezni. Nagy dicsőség ez Emmarn bolygójának! Egy űrgárdista emelkedik ki közülünk!               Snan először szólni sem bírt a döbbenettől. Majd elvigyorodott, és térdre esett. Teljes szívéből kacagni kezdett, és nem bírta abbahagyni. A könnyei folytak, és a földet verte öklével.           Nevetésére csak a hegyek néma visszhangja felelt.