Imperial Scout: Tedd a dolgod!

Russ DeMart jóízűen falatozott a város egyik kevésbé populáris jazzlokáljában. A hetven férőhelyes szórakozóhelyen mindössze négyen üldögéltek az asztaloknál: egy turbékoló párocska önfeledten csókolózott egy tánctér széli asztalnál, egy magányos alak ráérősen eszegette a sültjét, míg Russ az egyik eldugott sarokban ücsörgött egy magas támlás széken. Bolognaijának java már eltűnt a tányérjáról és most hátradőlve kortyolgatta a vörösborát. Szürke viharkabátja és kalapja a közeli fogason nyugodott energiakardja hüvelyébe lökve lógott a szék háttámlájáról. A háború már régen véget ért, de a tiszti fegyverek látványa még 10 év elteltével is pozitívan hatott az éttermi adagokra, no és persze a párkapcsolatokra. Példának okáért a bort most is ajándékba kapta, és bizony nem érhette szó a ház elejét. Big Band Jazz hangjai csaptak fel, a hely állandó zenekara kezdte meg aznapi műsorát. A zenészeket cseppet sem zavarta a gyér közönség, magukért játszottak és élvezték. Russ igazából ezért szeretett idejárni: itt mindenki magáért dolgozott, azért mert szerették a munkájukat, és így olyanná vált a légkör, amilyet a városba máshol nem lehetett megtalálni. Elhalványultak a fények, a zenekar egy andalító számba kezdett, a párocska pedig ütemesen imbolyogva lassúzott a táncparketten. Russ örömteli félmosollyal nézte őket, és örült, hogy az élet ismét lehet felhőtlen. Kinyílt az egyik személyzeti ajtó, egy nő lépett ki rajta, a hely tulajdonosa. Vörös haja fél fején egyenes és derékig érő, a másikon gazdagon bodorított álig érő két fehér csíkkal. Ruhája éjfekete, sokat sejtető, de semmit mutató, elegáns viselet. Magassarkújának sarkát egy erőtér helyettesítette, így járása finom és légies volt. Egyenesen Russ asztalához ment, majd leült vele szemben.
- Russ DeMart. Nem kéne itt lenned – hangjától megrepedt volna a cölibátus is, de Russ már csak egy tompa bizsergéssel nyugtázta magának.
- Tudom jól, Eydehal, tudom. De olyan jó itt, veled.
- Elhiszem, de úgy is tudod, hogy ez nem marad ez így sokáig. Tovább kell menned. Ez még nem az az idő.
- Sajnos.
A nő felállt, lassan a zene ütemére megkerülte az asztalt, leakasztotta a kardot, majd gyakorlott mozdulattal kirántotta a tokból és aktiválta. A félhomályban szembántóan élesen izzott a sárga erőtér. Megforgatta párszor, deaktiválta és Russ karfán nyugvó kezébe adta. Az arca elé hajolt, hosszú, kecses ujjaival beletúrt Russ hajába és szájon csókolta. Röviden, de szenvedéllyel telve. Lassan kibontakoztak, Eydehal felegyenesedett, és ellépett a széktől.
- Tudod mi a dolgod, Russ DeMart gyalogsági ezredes, a Császár hű szolgálja?
- Tudom Eydehal.
- Akkor tedd.
A nő felszegte fejét, kitárta karját, aztán még mondott valamit, de Russ azt már nem hallotta.
Kinyitotta a szemét és szembesült a valósággal. Egyedül volt az étterem kiégett romjai közt. Ugyan abban a székben, de előtte az asztalnak csak a fele volt meg. A csillárok összetörve, a táncparkett lövedékektől szaggatva terült el a közelben. Rajta sem az a jól szabott öltönye volt, hanem egy véres zubbony. A saját tiszti zubbonya. Csak az energiakard volt ugyanott: az ökölbe szorított baljában. Újabb lázadás tört ki, ő pedig el akart szökni a seregtől. De most már tudta a kötelességét.
Az utcáról még egyszer visszanézett az étterem romjaira, és lassan kivesző parfüm illatát érezte a levegőben. Egy lassú árnykép még utoljára intett egyet a félhomályból, aztán végleg eltűnt.
- Úgy lesz, Eydehal. Úgy lesz.